Ilona Andrews: Mágikus Találkozás

Nagyon ritkán olvasok olyan könyvet, amiről nem tudom beazonosítani, hogy mégis miféle regényről van szó. Ha kérdeznétek egy műfajt, hogy ez a könyv mégis hova tartozna, nem tudnék rá egyenes választ adni. Nem tudom besorolni az urban fantasy műfajba, mert nem az. Paranormális románc? Semmiképpen sem. Fantasy? Hát, sok a fantasy elem benne, de a legtöbb fantasy regény férfiaknak is való, ez pedig kimondottan egy női regény. Akkor mégis mi a fene ez? Erre csak azt tudom válaszolni, hogy kit érdekel? Miért? Mert nem szükséges tudnom mi ez, elég annyit tudnom, hogy nagyon jó. 

A Perem egy két világ között elhelyezett átjáró. Nem tartozik sem a Mágiához, sem a Töredékhez. Ahol a Perem van, ott tükröződik egymással szemben a két világ, a varázslat a technikával. Peremen keveredik mindkettő, de aki itt születik, igazából nem tartozik sehová. Ha végleg a Töredékre költözik, örökre elveszítené azt a csekély varázserejét is, ami peremiként neki adatott, Mágiába pedig nem szokás átmenni, nem lehet tudni, ki éli túl, és ki nem a világok közötti átlépést. Pontosan itt, a két világ találkozásánál él Rose, aki megfeszülten küzd azért, hogy két fiatalabb testvérét egyedül fel tudja nevelni. Míg a Peremben erős varázshasználóként él, a Töredékben csupán egy elviselt takarítónő, akit teljes mértékben semmibe vesznek. Egy különös idegen miatt kirúgják a munkahelyéről, elveszti a megélhetési forrását, Perem felett pedig sötét felhők gyülekeznek, mindenfelé vérszomjas fenevadak támadják meg az embereket. Úgy tűnik, csak a különleges idegen kék vérű varázsló, és Rose képes megállítani őket, és felkutatni, mégis honnan származnak a szörnyetegek... 

Mint már fentebb is írtam, ez a regény nem egy kimondottan romantikus könyv. Persze van benne, de nem erre koncentrál, nincs benne túl fűtött erotika, és semmiképpen sem az áll a közép pontban, hogy a két főszereplő hogyan fog egymásba szeretni. Az írópáros nyugodtan dönthetett volna úgy, hogy kihoz az egészből egy szerelmi háromszöget - hozzáteszem, sosem fogom megunni ezeket - de mégsem tették, és ez esetben nem bántam, mert sokkal inkább érdekelt a történet, az egész világ, mint maga a romantikus szál. 

A szereplők szerethetőek, jól kidolgozottak, a fő gonosz nagyon jól kitalált, tényleg borsódzott tőle a hátam, és végre nem azt akarta, hogy ő is megfektesse a hősnőt, mint annyi más regényben. Teljesen más volt a célja, és szavaitól még a meleg, kényelmes ágyikómban is kirázott a hideg, bele sem akartam gondolni igazából azokba a dolgokba amiről beszélt. Általában nem szeretem, ha sok gyerek van egy könyvben, vagy központi szerepet játszanak, főleg ha ennyire kicsik, de még őket is kedveltem.  A világra is nagy hangsúlyt fektettek, bár Mágiát egy kicsit sem sikerült megismerni, gondolom majd a későbbiekben erre is sor kerül. 

A borító nem rossz, de nem is szép. Az én példányom lapjai olyanok, mintha már egy négy éves könyvet olvasnék, amikor még csak most jelent meg. Szerencsére nem törik a gerinc, a betűk normál méretűek. Mégis borító téren többet vártam az Egmont-tól. Első látásra azt sem tudtam volna megmondani, hogy a képen látható ember pasi vagy nő. Még most sem tudom... Tényleg az egyik legszebb borítókat készítő kiadó, ennek a sorozatnak a borítói pedig olyanok, amik alapján az életben nem venném meg a könyvet, ha nem ismerném az író párost. 

Lényeg a lényeg, a könyv letehetetlen, másfél nap alatt kiolvastam. Végig izgalmas volt, bár a vége kissé sziruposra sikerült, ebben nagyon hajazott a paranormális románc műfajra, de mint mondtam az egész könyv egy mix, minden műfajból egy kicsi, így ennyit meg lehet bocsájtani neki. Nagyon várom a további könyveket a sorozatból, és őszintén remélem, hogy a kiadó itthon is megjelenteti a kint már nagy sikerű Kate Daniels sorozatot.  10ből 10. 

Chloe Neill: A lányok olykor harapnak

Nekem minden urban fantasy sorozat kell. Kell! Kell! Kell!!! A vicc az, hogy Karácsonykor egyszer már belekezdtem a sorozatba. Elolvasta ma századik oldalig, és félre is tettem, hogy olvashatatlan. Aztán most újra elővettem, gondoltam még egy próbát megér. Jelentem a próbálkozás sikeres volt, már a harmadik részt olvasom. 

Merit-et, az egyetemista lányt megtámadták a campus udvarán. Bele is halt volna a sérüléseibe, ha Ethan, a nagy hatalmú Cadogan ház feje, nem jár épp arra, és változtatja át őt vámpírrá. Merit-et lesúlytja a hír, hiszen nem járhat többé egyetemre, nem láthatja a napot, - és ami a legfontosabb - senki sem kérdezte, hogy ő vámpírként akarja-e leélni az életét. Irtózik a vértől, még a gondolatától is, hogy igyon, a jóképű, de arrogáns vámpír nagyúrtól pedig kiveri a víz, jó és rossz értelemben egyaránt. De sajnos újabb gyilkosság történik, az áldozat pedig külsőre nagyon hasonlít Merit-re így a vámpírok nyomozni kezdenek a Chicago utcáin vérengző gyilkos után....

A történet nem kimondottan pörgős, nagyon látszik, hogy még csak egy bevezető kötetről van szó, de az egész mitológia, a szereplők, a történet, mind üdítő és kellemes. Jó beletemetkezni ebbe a világba. Bár néhol már elegem volt a vámpír politikából, de enélkül nem lenne hiteles a regény, beállhatna a többi, egy kaptafára menő urban fantasy közé. 

Meritet nagyon megkedveltem, igazi bele való csaj, aki tudja mit akar, csak akkor nem, ha a szerelemről van szó. A nagyúrt, Ethan-t imádtam. Bunkó, arrogáns, hideg rideg, mi kell még? Viszont a kötelező barátnővel és újdonsült pasijától a falra másztam. Borzalmasan idegesítettek. Eleve az a tény is zavart, hogy pont a barátnőből lesz boszorkány, milyen meglepő fordulat nem? Muszáj volt őt is valami lénnyé átfabrikálni. Na mindegy, ettől függetlenül még mindig szuper a könyv. 

A borítója borzalmas. Lefotóztak Budapesten egy házat, bekékítették, lefotóztak egy átlagos csajt és egy tíz perces Photoshopos megerőltettő egérkattintgatásokkal összerakták. Kiábrándító, a borító alapján szerintem hozzá sem érnék a könyvhöz, nem hogy megvegyem. Egy dolog miatt nézem el neki, kivételesen, mégpedig a könyv magyar ára miatt. Nagyon- nagyon jó vétel, mert egyébként minőségre teljesen jó, nem brutál sorközökkel van megnövelve a mérete. Ez a könyv ilyen, és 2700 forint az alapára. Egy ilyen könyv extra akciósan az Egmont Darktól 3200 forintba kerül, az Ulpiustól pedig 2800-ba. Még ha csak a boltban veszem is meg jobban járok, és az Ulpius-os borítók nem jobbak ennél egy kicsit sem. 

Lényeg a lényeg. A könyv jó, a sorozat jó, aki szereti az Urban Fantasy-t, a jól kialakított világokat, a kissé agresszív, de jólelkű hősnőket, nyugodtan vágjon bele. Külön öröm az is, hogy ez a sorozat nem akar Anita Blake-re hasonlítani, kicsit sem, így sok meglepetésben lesz részünk, aminek mindenki örül. Tízből tíz. 

Richelle Mead: Golden Lily - Vérvonalak 2.

 Ez a bejegyzés mindenkinek Spoileres, aki nem olvasta el a Vámpírakadémia sorozatot és a Vérvonalakat.  

Nagyon szeretem azt, ahogyan Mead ír. Olyan stílusa van, hogyha a semmiről írna, még azt is szívesen olvasnám. Persze félreértés ne essék, nem szépirodalmi magasságokról beszélek, de valahogy úgy ír, hogy bármiről is van szó, beszippant, és már nem is akarok szabadulni. 

Miután Sydney megoldotta a tetoválások rejtélyét, újabb furcsaságok történnek körülötte. Találkozik egy sráccal, aki olyan mint Ő, hihetetlenül intellektuális, és még érdeklődik is iránta. Eközben Adriannal is egyre többet találkoznak, Sydney segít neki egyengetni az útjait ámde a gondatlan idő nem tarthat sokáig, ugyanis Sonja-t megtámadják, méghozzá furcsán tetovált idegenek, akikről még Sydney sem tud semmit. Persze ezt nem hagyhatja annyiban és azonnali nyomozásba kezd...

Ez a rész még lassabban indul be, mint az előző. Gyakorolatilag az első felében semmi érdekfeszítő dolog nem történik, mégis kellemes olvasni. Megismerjük Sydney-t kicsit jobban, van egy kis időnk Adrianra, és a többiekre, mielőtt beindulna a történet, de ez nem is zavaró. Senki se várjon a Golden Lily-től olyn pörgős cselekményt, mint a Vámpírakadémiától, mégis én ezt valahogy jobban szeretem. A titok azt hiszem az apróságokban rejlik. Abban, hogy az ember hogyan képes változni, hogyan képes magán változtatni, milyen az, amikor még magunknak sem vallunk be dolgokat, és mi történik olyankor amikor rájövünk, de már késő. Nem lehet változtatni. Milyen, amikor a családunk zsarnokoskodik felettünk, és hiába erőlködünk, nem tudunk megfelelni. Ez a rész igazáőból számomra ezeket a kérdéseket boncolgatta, több szemszögből és sikeresen. Persze olyan köntösbe bújtatva, hogy bárki megtudja emészteni, akár anélkül, hogy végig gondolná az egészet. 

A borító gyönyörű. Egyszerűen csak gyönyörű. A könyv viszonylag nagy, jó nehéz, jó minőségű, normál betűkkel. Olvasni kifejezetten egyszerű, szerintem alapfokú angol tudással bárki bátran vágjon bele, lehet, ugyan, hogy szótárazásra néhol szükség lesz, de elenyészően. 

Mindent egybe vetve imádtam ezt a részt. Igaz, hogy kiszámítható volt, hogy egyszerű volt a történet, de nem akartam szabadulni. Amikor elolvastam, olyan érzésem volt, mintha kiszakítottak volna valahonnan, ahová nekem vissza kell jutnom. De nem tudtam, mert nincs tovább. Ráadásul azzal a hatásvadász befejezéssel, amit kaptunk, igencsak olvasni akarom azt a következő részt. Számomra tízből tíz, csillagos ötös. A sorozat következő részének megjelenése, az Indigo Spell jövő évben várható a tengerentúlon. 

Richelle Mead: Vérvonalak- Bloodlines 01.

Richelle Mead előző sorozatát, a Vámpírakadémiát is nagyon szerettem, bár azt gondolom, annyira nem fogott meg, mint sokakat. Az utolsó résszel sem voltam kimondottan elégedett, mert úgy éreztem, ez nem is egy igazi befejezés. Rengeteg elvarratlan szál, rengeteg szereplőről nem tudtunk meg eleget. Persze tudtam, hogy jön az új spin-off sorozat, a Bloodlines, de valahogy én akkor még a Vámpírakadémiától szerettem volna válaszokat kapni. 

A bejegyzés mindenki számára spoileres, aki nem olvasta el a Vámpírakadémia sorozatot!

Sydney-t minden alkimista megveti azért a tettéért, amiért segített Rose-nak. Mégis, amikor a testvérét akarják felkérni egy fontos feladatra, hajthatatlanná válik, és kierőszakolja, hogy ő menjen. Ez a feladat nem más, mint Jill folyamatos védelme, ami azzal jár, hogy egy normális, hétköznapi gimibe kell járnia szegény mora lánynak, és ott Sydney a testvérét fogja játszani. Velük tart még erre a küldetésre Eddie, aki Jill testőre lesz, és Sydney nagy meglepetésére Adrian is. Azt senki sem gondolná, hogy különös dolgok készülődnek a városban. Vámpírvadászokról suttognak...

Kicsit féltem ettől az új sorozattól. Valahogy úgy éreztem, hogy nekem Rose szemszögén kívül semmi sem lesz jó. Na erre sokkal jobban élveztem Sydney fejében lenni, egy olyan emberében, aki nem szuperhős, nincsenek szuperszónikus képességei, és persze aminek a legjobban örültem, hogy nem kellett Vaszilisza fejében lennem, azt kimondottan utáltam... 

A történet teljesen más irányba halad, mint azt gondoltuk volna, külön élveztem, hogy ebben a részben semmi szükség nem volt a világ és a szereplők bemutatására, hiszen mindkettőt már jól ismerjük. A regény nem volt túl bonyolítva és túlhúzva sem, pont annyit kaptunk mindenből, amennyit kellett. Se többet se kevesebbet. Az első oldaltól az utolsóig nagyon élveztem, nem mondhatnám, hogy kimondottan akció dús regény lett volna, de nem bántam. Sydney miatt teljesen más a hangulata a könyvnek, de ez nem zavaró, sőt. 

A borító viszont kivételesen nem nyerte el a tetszésemet, a rajongók által kreált már annál inkább. A fekete egyszerű elejével kiegyeztem volna, de az a piros hátsó borító egyszerűen förtelmes, nem is értem... Miért nem lehetett az is egyszerűen fekete? 

Egy szó mind száz, nekem a Bloodlines sokkal jobban tetszett, mint a Vámpírakadémia. Valahogy jobban magával ragadott az egész történet, a szereplők, és a sztori is különleges volt, hasonlót még nem olvastam sehol. Számomra 10-ből 10 pontos! 

Sajnos a sorozat következő részére elég sokat kell várnunk, de addig is itt egy kis borító ízelítő, szerintem egyszerűen csak gyönyörű, nem találok szavakat :)

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobo-nak.

Az első bortóképet a Vámpírakadémia Fan Club rajongói készítették, nagyon szépen köszönöm az engedélyüket arra, hogy kitehettem a blogra. :)

Laurell K. Hamilton: Fagyos Érintés

A Karácsonyi szünetben sikerült végig olvasnom az összes Merry Gentry könyvet. Volt ami tetszett, és imádtam, (4. kötet) és volt amit utáltam, és hiába volt csak éppen hogy 200 oldal, vastag sorközökkel, akkor is alig bírtam átvergődni rajta. Ez volt a drága ötödik kötet. Nagyon féltem, hogy ilyen marad a hatodik rész is, megfogalmazódott bennem már, hogy még egy ilyen könyvet képtelen leszek elolvasni. Nem akartam a Karácsonyi szünetben egy szem könyvön ülni. De szerencsére ez a rész nagyon jó volt. Az egyik kedvencem lett.

Merry ismét pácban van, ugyanis egy elég komoly ügyben idézik bíróság elé. Taranis király szerint Merry három testőre, Abe, Galen és Rhys megerőszakolt valakit az ő udvarában. Mint tudjuk a testőrök hűséggel tartoznak Merrynek, nem táncolhatnak bele senki más ágyába. Merry is pontosan tudja ezt, éppen ezért aggódik nagyon, hogy vajon mi ezzel az egésszel a szándéka a Seeliek királyának?

A könyv eleje nehezen indult, meg is ijedtem, de az a helyzet, hogy én eddig minden egyes Hamilton könyvvel, még az Anita Blake-ekkel is így jártam, hogy nehezen rázódtam beléjük. Valahogy csak a századik oldalon sikerül megéreznem az ízét. Amíg el nem érek a kritikus pontig, sokáig nem is tudom olvasni. Csak ide - oda rakosgatom, aztán a második felét a könyveknek egy huzamban elolvasom. Most sem volt másképp. 

A másik, amit nagyon szeretek Hamilton könyveiben, hogy letagadhatatlanok. Hamilton továbbra is szuperül ír, még mindig nagyon kíváncsi lennék mit tudna egy másik műfajban, amikor mondjuk nem csak a szex legperverzebb fajtáit tárja elénk... Még ezeket a ponyva könyveket is hihetetlenül választékosan, igényes nyelvezettel adja nekünk, igazi öröm egy ilyen könyv, mert valljuk be, a legtöbb Urban Fantasy, vagy Románc tele van párbeszéddel, tőmondattal. Na Hamilton ilyet sosem tenne, mindent aprólékosan elmesél az utolsó részletig.

A borító csodálatos, egyszerűen annyira elkapta a könyvet, hogy nincsenek rá szavaim. A könyv előtt is imádtam, de az olvasása után mondom azt rá igazán, hogy ennél jobb borítót ha lehetett volna, akkor sem tudtak volna alkotni. Ismét egy jó pont az Agavénak borító fronton. 

A szereplőkre és a világra nem szeretnék több szót fecsérelni ,előző kritikáimban is írtam, hogy a világ nagyon jól kitalált, komplex, és ha léteznének a tündérek, azt én csak így tudnám elképzelni. A szereplők továbbra is emberiek, élők, mind külön, önálló karakterek. Igaz lassan már annyi név van, hogy néha teljesen összezavarodom, de itt még ez sem zavar. A kedvencem, Doyle nevét úgyse felejtem el. 

Aki szereti a műfajt, szereti az erotikát, az extrém dolgokat, én azt mondom ne hagyja ki, ne vegye el a kedvét a pocsék ötödik rész. Itt visszatért Merry, az izgalom, és a fülledt erotika. Szerintem kötelező darab. Nekem az első 10 pontos Merry Gentry-m.

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobonak! 

Laurell K. Hamilton: Árnyak Csókja

Ez a kötet a sorozat 1. része.

Nevetni fogtok, de ez a könyv volt az első ajándék könyv a páromtól. - Tudni kell róla, hogy ez a jó szokása azóta is megmaradt, és Karácsonyra és szülinapomra embertelen mennyiségű könyvvel szokott elhalmozni, amiért továbbra, persze nem csak ezért, de nem tudom eléggé imádni. - Úgymond szinte a jövőbe látott, az urban fantasy-s szeretemet illetően,de amikor 19 évesen elkezdtem, biztos még nem voltam elég érett (vagy perverz), mert képtelen voltam elolvasni. Száz oldal után letettem és megdöbbenve ültem a tömény orgia halom felett. Mivel gyönyörű könyv volt, elszontyolodva tettem vissza a polcomra és egészen mostanáig hagytam porosodni. Titti barátnőm mindig is mondogatta nekem, amióta ismerem, hogy ez egy szuper sorozat, nem szabad kihagynom, de nagyon nehezen szántam rá magam.Végül sikerült. Így hát bele fogtam Merry Gentry sikamlós, és végtelenül erotikus történetébe.

Merry egy tündérhercegnő, teljes nevén Meredith, aki elhagyja otthonát, hogy mentse az életét. Három éven át sikeresen bujkál, nyomozóként dolgozik emberként Los Angelesben. Egy különös bűnügy megoldása ügyében keresik, amikor is elszabadul a pokol, és Merry tömérdek probléma és pasas között látja magát....

Igazából, hogy mennyi sztorija is van a könyvnek? Hát ez jó kérdés, szerintem ha nem lett volna az erotikus vonulat akkor csak kemény ötven oldalnyi történetet kaphattunk volna. Mégis van valami amit nem értek. Még pedig azt, hogy nekem TETSZETT ez a könyv. Annak ellenére, hogy jobban szeretem a történet központú regényeket, ezt az első pillanattól élveztem, mint afféle Guilty Pleasure-t. A szexjeleneteket sem lapoztam tovább, ahogy manapság szoktam, mert lekötöttek, mert hozzáadtak a történetekhez, tudtak újat nyújtani, és igen, marhára élveztem őket :D .

A másik hatalmas előnye a könyvnek, hogy nincs olcsó ponyvának írva. Nem kapunk hihetetlenül nyálas dolgokat, itt mindenki hihető karakter. A pasi tényleg csak puszta szexet akar, a másik krapeknak pedig van fontosabb a főhősnőnél így el is hagyja. Talán a szuper leírások, a jó fordítás és a fantasztikus stílus mellett a könyv legnagyobb erőssége a karakterek. (Akkor én most csápolnék is Doyleért. Ha választhatnék a pasi forgatagból nekem csak ő kell!!! ) Mindenki egyedi, amit szintén nem szokhattunk meg a műfajtól. Még a neveket is képes voltam megjegyezni. A világ pedig szintén kifejezetten jó, remélem jobban is meg fogjuk ismerni még.

A borítóról hallottam már hideget és meleget, nekem továbbra is nagyon tetszik. Nem utal semmi arra, hogy mi is rejtőzik a szolid fedél alatt, de ez végre egy olyan könyv, amit hajlandó vagyok a nappaliban is olvasni, mert a család többi része nem fog ferdén rám nézni a pucér férfi felsőtestek tömegének látványától.

Azt kell mondjam, hogy ez egy igényes pornó könyv. Ennél igényesebb nem is kell. Nem kell tőle irodalmi magaslatokat várni, mégis azok is élvezhetik, akik megőrülnek a manapság kiadott limonádéktól. Az biztos, hogy Merry Gentry egyedi. Ilyen nincs még egy... És most őszintén, hölgyeim. Ki ne lenne boldog ha több mint öt férfi lesné éhesen minden szexuális és egyéb kívánságát? Na ugye.... Tízből tíz.

Neil Gaiman: Tükör és Füst

Gaimant imádom, szeretem, jóformán minden könyve tetszett, mindet olvastam, szerettem imádtam vagy éppen nehezteltem rá. De egy biztos. Mély nyomokat hagyott bennem. Ezek után nagyon szerettem volna tőle novellákat is olvasni, és amikor megtudtam, hogy a Tükör és Füst újra meg fog jelenni, tudtam, hogy nekem erre le kell csapni.

Őszinte leszek, teljesen lenyűgözött. Annyira, hogy mikor az első novellát olvastam a könyvből, szó szerint fent ragadtam a buszon, és csak egy megállóval később szálltam le. Ilyen kicsiny életem során eddig nem igazán fordult elő, révén, hogy nagyon lusta vagyok, és hideg is van, és szeretek inkább otthon a melegben egy bögre forró tea mellett olvasni. 

Persze voltak itt is olyan novellák, amiket néhol kicsit erőltetettnek és nyögvenyelősnek éreztem, sőt volt olyan, ahol azt gondolom én voltam "kevés" mert nem értettem, mit is akart tanulságként az író elmesélni nekünk. Két novellát szeretnék igazán kiemelni, amik nagyon- nagyon tetszettek. Az egyik az ominózus buszon olvasott novella, amivel indít a könyv. Ez egy házaspárról szól, akik éppen az esküvői ajándékokat bontogatják, amikor rátalálnak egy borítékra. A boríték róluk szól, csak kicsit máshogy. Olyan, mintha az ő házasságuk torz tükre lenne. A másik pedig egy fekete macska története,aki még az élete árán is megvéd minket minden rossztól. 

Gaiman minden egyes novellájában van valami varázslat, valami keserű derű. Nem tudom jobban elmagyarázni ezt. Az biztos, hogy ne a csilli- villi, romantikus és cukormázzal bekent amerikai történeteket várjuk, hanem inkább a zordon, esős angol táj jusson eszünkbe, ahol azért néha, mégis kisüt a nap. 

A regényt úgy olvastam, hogy minden nap csak egy Gaiman novellát engedtem meg magamnak. Hiába olvastam volna többet, inkább vártam, mert szó szerint bearanyozta a napomat a sok kicsi történet, ami hol kedves volt, hol rémisztő, hol pedig elgondolkodtató. Eme becses kötet után én is elgondolkodtam, hogy talán Gaiman bácsinak csak és kizárólag novellát lenne szabad írnia és punktum! Sőt olyan novellás kötetet szeretnék tőle, hogy tényleg minden nap kaphassak egy- egy újabb, megdöbbentő és kiszámíthatatlan kis mesét. 

A borítója is megér pár misét, ugyanis csodaszép. Sőt még a gerince is az, így még a könyvespolcon is nyíltan gyönyörködhetek benne - amit meg is teszek... 

Azt kell mondjam tényleg imádtam ezt a könyvet. Gaiman olyan varázslatosan tud bánni a szavakkal, hogy igazából mindenkinek kiutalnám az orvossal, a lélek betegségeire minden jó, de a legjobb egy kis Gaiman. Tízből tíz.

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobonak!

Dan Simmons: Hyperion bukása

A Hyperion első kötete nagyon megosztott engem. Sci- fit vártam, de úgy éreztem, kicsit becsaptak. Inkább egy novellákkal teli regényt kaptam, aminek elvétve volt köze ahhoz a science- fiction műfajhoz amit szeretek. Mégis azt gondoltam esélyt  kell adni neki, főleg, hogy most már tudtam mire számítsak. Legnagyobb baj az előző résszel is az lehetett, hogy én robotokat, űrcsatákat és hasonlókat vártam. Nem kaptam meg..... Csak a második kötetig kellett várnom rájuk.

Míg az első részt nagyon nyögvenyelősen olvastam ki, a kicsit hosszabb másodikat faltam, és nem kicsit nehezteltem rohanó életemre, és akadályaira. Hol tanulni, hol főzni, hol dolgozni, hol pedig suliba kellett járni, ezek mellett pedig vajmi kevés időm jutott szegény könyvre. Mégis öt nap alatt kiolvastam, a végső kétszáz oldalt nem tudtam letenni és inkább nem is aludtam, csakhogy olvashassam és megtudjam mi is fog történni. 

Ez a rész pontosan ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Ámbár hiába számítunk arra, hogy akkor most rögtön de azonnal mindent megtudunk a Shrike-ról, és a zarándokokról. Szerencsére Simmons jóval köntörfalazóbb ennél. Új szereplőket is bevon a történetbe, akik szemén keresztül láthatunk, így kicsit meglassítva a dolgok folyását, de egyszerűen tudnunk kell arról is, mi történik a Hyperion világán túl. 

A második kötet körülbelül a felétől indul be, addig is olvastatja magát, de nem fog a kezünkhöz nőni, utána viszont észrevesszük, hogy a Hyperiont visszük a konyhába, hátha egy fél pillanatra bele kukkanthatunk, visszük magunkkal fürödni, a buszra... mindenhová. Egyszerűen hozzánk nőtt, mint a keresztség szegény Hoyt atyához. Itt bizony vannak űrcsaták, ez a könyv már tényleg igazi science fiction,  ízig vérig. (Persze továbbra is robotok nélkül. )

A szereplőket továbbra sem tudtam jobban megkedvelni, úgy éreztem magam, mintha én is egy álmon keresztül nézném ezeknek az embereknek az életét. Mindenkit feláldozhatónak tartottam, egyedül a kisbabának szurkoltam, hogy sikerüljön leküzdenie a Merlin kórt. 

A könyv borítója nagyon szép. Letisztult, minőségi és a 640 oldalas nagysága ellenére sem törik. A színes betűkre viszont vigyázni kell az elején, mert én elkövettem azt a hibát, hogy a címlapjával előre letettem a parkettára, és sajnos ahogy felvettem megkarcolódtak, ami elég látványos. 

Míg a Hyperion előző kötete nem igazán győzött meg, a második szó szerint fejbe vágott, a végén már csak tátogni tudtam, olyan csavarokat, megdöbbentő párhuzamokat hoz elő, amivel egyszerűen lehetetlen számolni. Egy dolgot találtam csak ki a végére, de nem hiszem, hogy ez az én zsenialitásom érdeme lenne, hanem maga Simmons "engedte" hogy rájöjjünk. A Hyperiont ezelőtt is igazi filozofikus könyvnek tartottam. A Sci-fi burka alatt olyan teologikus kérdéseket boncolgat, hogy van-e Isten? A gépek teremthetnek-e Istent? Mi emberek magunk, teremthetünk-e Istent. És ami a legjobb, Simmons világában válaszokat is kapunk. Őszintén meg mondom, el sem tudom képzelni, mi várható a folytatásban, de az biztos, hogy elolvasom, ismét le fogok majd döbbenni, és ismét nagyon szeretni fogom. A pontszám nem kérdés, tízből tíz!

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobo-nak!

Jonathan Stroud: Salamon Király Gyűrűje

Régesrég, egy messzi messzi városban..... ismét találkozhatunk Bartimaeus-szal. Nem is magyaráznám tovább, hogyan is találtam a könyvre, mert egyértelmű. Nekem minden olyan könyv kell, ami az én kedvenc, szórakozott dzsinemről szól.

Ne tévesszen meg minket az, hogy a borítón egy négyes szám virít, ugyanis ezt a kötetet úgy is olvashatjuk, hogy nem ismerjük a trilógiát. Minden fogalmat elmesél nekünk Bart, a szokásos mókás módján. Persze nem árt, ha ismerjük az eredeti könyveket, azáltal sokkal jobban megértjük a szereplőket és a világot is.

A jelenlegi kötet Salamon király uralkodása alatti Jeruzsálembe kalauzol minket. Salamon királynak óriási hatalma van, ugyanis a tulajdonában van az a Gyűrű, amivel minden másik világból származó lényt igába tud hajtani. Pontosan ezért van rengeteg imádója és gyűlölője is. Sötét felhők gyülekeznek Jeruzsálem felett, és persze Bartimaeus mindennek a közép pontjában áll, ahogy megszokhattuk...

A könyv hozza a színvonalát a sorozatnak, igazi színfolt volt az idei olvasmány élményeim között. Bartimaeus-on még mindig lehet kacagni, izgulni, hüledezni és megdöbbenni. A könyv az első sortól az utolsóig izgalmas, pörgős, igazi kézhez növős, letehetetlen olvasmány. 

Bartimaeus nem volt másmilyen ezer évvel az első sorozat előtt sem. Már akkor ő volt a legfurfangosabb, legnagyképűbb, leghumorosabb (Sose felejtsük el, hogy Ő találta fel a szarkazmust!), és legigazság szeretőbb dzsinn az egész világon és még azon is túl. A további szereplők is nagyon szerethetők, vagy épp utálhatók de meg kell hagyni,  messze nincs olyan jellemrajz ebben a részben, mint a trilógiában, ugyanis ez inkább olyan, mint egy felturbózott mese, az Ezeregy éjszaka történeteiből. Van a gonosz varázsló, a jó dzsinn, a jó lelkű, hazájáért mindent megtevő harcos stb... Persze itt is megdöbbenünk, mert nem mindenki az, aminek látszik, de alapvetően nincs bennem az az érzés, mikor Nathanielről olvastam - a trilógia egyik főszereplője - hogy nem tudtam eldönteni, hogy most szeressem-e vagy utáljam. (Inkább a második.) 

A kötés nagyon jó minőségű, bár kicsit bánom, hogy nem karton, de kárpótol, hogy a borítója gyönyörű és végre olyan, amilyet ez a sorozat megérdemel. Az előző köteteket is újra nyomták és immáron álomszép borítóval kerülhetnek mindenki polcára. Annak ellenére, hogy nem kemény borítósak, nem kell megijedni, a gerinc nem törik, kifejezetten jó anyagú a papírkötés, normális betű mérettel és sorközökkel. Abszolút megéri az árát. 

A sorozat negyedik része gyönyörűen hozza a színvonalat, bár a trilógiáét nem érte el. Ez persze engem egy cseppet sem zavart, hiszen egy újabb, és sokat emlegetett kalandját ismertem meg minden idők legmókásabb dzsinnjének - (Ha nem olvastátok volna, higgyetek nekem, nem az Aladdin - ban szereplő kék ürge a legviccesebb, ha pedig már olvastátok úgyis tudjátok ezt.). 

A tízből tíz pontot könnyen besöpri magának. Az idei év egyik nagy befutója nálam. Remélem Stroud még fog írni Bartemaeusról és kalandjairól. Életem végéig tudnám olvasgatni a történeteit. 

A könyvet nagyon köszönöm az Animus kiadónak!

Hideyuki Kikuchi - D, A Vámpírvadász - A halott város

Ez a manga a sorozat negyedik kötete.

Még sosem írtam mangáról, hogy miért? Mert azt gondoltam, hogy én igazából könyves blogot szeretnék vezetni, és sokat vaciláltam azon, hogy a manga vajon mégis beleillik-e ebbe a műfajba, de mivel annyira de annyira szeretem a mangákat, a képregényeket és a visual noveleket, hogy mostantól ilyesmikről is számíthattok tőlem bejegyzésre.

A Vámpírvadász D nekem régi kedvencem, először a mozfilmet láttam róla, majd miután megnéztem, és elkezdtem nyomozni, megtudtam, hogy manga sajnos akkor még nem volt belőle, de könyv viszont igen. Így hát külföldi internetes portálokról megrendeltem a több kötetes D sorozatot, és teljesen bele is feletkeztem. Sajnos a könyvekhez magyar nyelven nem lehet hozzáférni, ellenben a viszonylag új manga verzióhoz annál inkább.

D egy különleges repülő városhoz érkezik, ahol rögtön különös dolgok történnek. A polgármester lányának nyakán harapás nyomok vannak, tehát biztos vámpírok is garázdálkodnak a városban. Emellett a város lakosaiból egyre többen élőholttá változnak, és úgy tűnik, itt semmi sem az, aminek látszik, és ezt a rejtélyt is D-nek kell megoldania. 

Az utópisztikus és kissé horrorisztikus történet végig izgalomban tartja az olvasót, a rajzok gyönyörűek és igényesek, szinte borsódzik a hátunk bizonyos képektől, ahol szinte filmszerűen tárják elénk a cselekményeket. 

D a mozifilmből

A manga jó minőségű, hagyományos, japán manga olvasás irány szerint olvasandó, ( az- az jobbról balra) amit nagyon becsülök, csücsül itthon a polcomon nekem is pár eredeti japán, és azt kell mondjam, így az igazi. A borító nagyon szép, tökéletesen visszaadja a sorozat komor, sötét hangulatát.

A mozifilm plakátja

Nem igazán tudok rosszat mondani D-ről és a történetről. Nagyon szeretem most is, nagyon jó volt most manga formában elolvasni a regényt. D továbbra is egy megfoghatatlan, rejtélyes idegen a szememben, aki mindig ott van, ahol lennie kell. Számomra tízből tíz pontos. Remélem minél hamarabb olvashatom a következő kötetet. Annak akinek tetszett a manga, mindenképp javaslom a film megnézését, és a regények elolvasását is!

A mangát nagyon köszönöm a FUMAX kiadónak!

Karen Chance: Átölel az éjszaka

Ez a sorozat nagy utat tett meg, ugyanis az első résszel egyáltalán nem voltam elégedett, sőt... Azt gondoltam nem is folytatom a sorozatot, ám sokat győzködtek, hogy érdemes és ne hagyjam abba. Végül beadtam a derekamat, és nem is bántam meg, a második kötet ezerszer jobb volt mint az első. De a harmadik! Na ez eddig mindent vitt. 

Cassie Palmer ismét bajban van, ahogy már megszokhattuk tőle, a geiss még mindig rajta van, Mirceán egyre jobban eluralkodik az őrület, Pritkinről pedig még mindig nem lehet tudni, igazából kinek az oldalán áll. Arról nem is beszélve, hogy egyre többen szeretnék holtan látni, még a pokol démoni ura is ezután epekedik. 

Amint látjuk, a könyv pörgős felépítése mit sem változott. Továbbra sincs egy szusszanásnyi időnk sem, végig folyamatosan történnek az izgalmasabbnál izgalmasabb események. Olyan mintha egy igazi akció film kellős közepébe csöppentünk volna, nem is akarjuk abba hagyni a könyvet egy percre sem. Az elején persze megint nehéz volt belerázódni, mivel Chance mindig a történet kellős középbe rak minket, semmi bevezető, így gyorsan meg kell szokni fékevesztett tempóját. 

Ebben a részben már kis részt a romantika is szerepet kapott, most már végre látszik, ki az a két szereplő, akik között eldől vajon ki is lesz Cassie szíve csücske. Nem kérdéses én kinek drukkolok... (Naná, hogy Pritkinnek!:)) Egyre jobban megismerjük a világot és a szereplőket is. Minden elismerésem az írónőnek, ugyanis nagyon tájékozott a történelemben is, így a könyv hiteles is marad az utolsó betűig.

Azt szeretem még ebben a sorozatban, hogy ez nem csak egy szokásos urban fantasy, hanem itt megjelennek a tündérek, a mitológia, a vámpírok, varázslók.. stb.. Igazából minden olyan elem, amiért magát a fantasy műfaját olvasom és szeretem. Így megkockáztatom, hogy olyan embernek is tetszene a könyv, aki nem épp vámpírokról akar olvasni.

A borító sajnos nem tetszik. Az első kettő sokkal szebb volt. Az elmosódó város fények miatt kicsit olcsó, ponyvás hatást ért el nálam, pedig ez a könyv nem érdemli meg, hogy ilyet gondoljunk róla. A kötés sajnos nem a legjobb, hiába vigyáztam rá, a gerince megtört és egy- két lap ki is lazult, figyelni kell rá olvasás közben. 

Ritkán teszek ilyet, de külön kiemelném, hogy a fordítás most kifejezetten jó és ötletes volt. Csak gratulálni tudok a fordítónak, aki szép, összeszedett mondatokban tárta elénk Cassie történetét. Ez is nagyon sokat hozzá tett az élményhez.

Azt kell mondjam én magam sem hittem, hogy megérem azt, hogy a Cassandra Palmer sorozatot maximális ponttal jutalmazzam. Mégis megtörtént, sőt ha ez így folytatódik még kedvenc könyv is lesz belőle. Nagyon szeretném, ha minél több ilyen színvonalas könyv jelenne meg, a magyar piacon. Számomra tízből tíz!

A könyvet nagyon köszönöm a Kelly kiadónak!

Steven Saylor: Birodalom

Mint már írtam, nagyon szeretem Saylor regényeit. A Róma című regényével pedig végleg beírta magát a kedvenc íróim sorába. Én magam sem hittem, hogy ezt képes lesz túlszárnyalni. De bizony megtette, nem is mással, mint annak folytatásával, a Birodalommal.

Ez a könyv már nem egy egész ezer évet ölel fel, hanem itt Róma fénykorának majdnem százötven évének lehetünk tanúi. Az egész regény igazából a császárokat akarja megismertetni velünk, az előző kötetben megismert családon, a Pinariusokon keresztül, akiket még mindig egy rejtélyes, erős talizmán, a Fascinum (szárnyas fallosz) védelmez és köt össze. A Pinariusoknak most csak négy generációját ismerhetjük meg, de sokkal mélyebbre látunk, és sokkal több részletet megtudhatunk, mint az előző részből.

Az a nagyszerű ebben, hogy végre igazi regényt tarthatunk a kezünkben. Az előző rész olyan volt, mint egy novellás kötet, ami korokon vezetett át. Ez a könyv viszont egy egész, akár egy huzamra is el lehet olvasni, ha valaki mondjuk három napon át folyamatosan olvasna. A főszereplőket nagyon megszeretjük, általuk kisemberek szemén át láthatjuk a császárokat, érezhetjük olykor kegyetlenségüket és jóságukat is.

Annyira ötletes helyzeteket teremt Saylor, hogy mindenbe belekóstolhattunk. Megnézhettük kívülről, milyen a Colosseumban ülni, és nézni a cirkuszi mutatványokat, gladiátor csatákat és hajós küzdelmeket. Másik esetben pont mi voltunk az áldozatok, akik átélték, milyen egy oroszlánnal harcolni, és várni a császár ítéletét. Láttuk, ahogy a szemünk előtt épülnek fel Róma csodás, máig fenn maradt műremekei. 

Egyszóval tényleg minden benne volt a könyvben, ami Róma ezen kori történelméből fontosnak és lényegesnek mondható, de olyan apró mozzanatok is, amit csak egy igazi történész ismerhet, és általa most mi is. 

Tényleg lenyűgözött ez a monumentális könyv. Mert ez igazán az. Fantasztikusan fogalmazott, nagyon jól szőtt cselekményű, igazi remekmű. A legnagyobb pozitívuma, a sok adaton kívül azonban mégis az, hogy Saylor képes volt ezt, minden erőltetettség és túlzsúfoltság nélkül elénk tárni. 

A borító gyönyörű, nincsenek rá szavak. A kötés sokkal jobb minőségű mint az előző, nem hegyes sarkú, és az olvasásom alatt sem deformálódott el a gerinc. A betűk ugyan még mindig bolhányiak és csak nagyítóval lehet olvasni őket, de ezt meg lehet bocsájtani neki. Ami nagyobb bajom volt már, hogy a könyv formátuma eltér az előzőtől, ez nagyobb, és elég csúnyán mutat így a polcon. 

A Birodalom szuper könyv. Ilyen könyvekkel kéne megszerettetni az emberekkel a történelmet, és ilyen könyveket kéne kötelező olvasmányként is adni. Számomra tízből tíz. Aki megakarja ismerni Róma monumentális és félelmetes birodalmát, az első osztályról, ne habozzon, lásson neki.

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobo-nak!

Kelley Armstrong: Bitten

Szinte bizseregnek az ujjaim, annyira akartam már írni erről a könyvről. Sőt, nagyon régóta el akartam már olvasni legalább az első részt a "woman of the otherworld" című sorozatból. Előbb találkoztam Armstrong másik könyvével, a tiniknek szóló Summoninggal, és már az is meggyőzött arról, hogy az írónő tud írni, és nem a megszokott klisés módon mutatja be nekünk saját, ötletesen kialakított világait.

Elena vérfarkas, az egyetlen nőnemű vérfarkas az univerzumban. Gyűlöli ezt az állapotot, sosem akart ezzé válni, ő nem farkasnak született, azzá tették, neki pedig semmi más vágya nem volt, minthogy családja, munkája és hétköznapi élete legyen. A falkája végül beleegyezik ebbe, így Elena Torontóban él, egy hétköznapi kis lakásban, élettársával. Ám egy nap a falka megkeresi, hogy segítenie kell, mert nélküle nem boldogulnak. Elena beleegyezik, hiszen ezután már nem tartozik a falkának többé, és végleg leválhat róluk. Nem is sejti, mekkorát téved.

Ha valaki ízig- vérig romantikus, rózsaszín könyvecskét szeretne, sok szerelemmel és vívódással, akkor felejtse is el a Bittent. Elena nem a szokásos hősnő, még csak nem is szép, semmi különös nincs benne, a vérfarkasságán kívül. Persze a szerelmi szál megvan itt is, de cseppet sem olyan, amilyet manapság egyesek elvárnak az ilyen típusú könyvektől. Ez inkább urban fantasy, mint paranormális románc.

Azt kell mondjam, Armstrong nagyon bátor ember. Ugyanis első könyves íróként, bevállalni egy olyan könyvet mint ez, csak ezt jelentheti. Több olyan dolog is volt, ami miatt különlegesnek tartom ezt a regényt. Az egyik a különösen szép nyelvezete, amit nem szoktunk meg ettől a műfajtól. Viszonylag kevés párbeszéd van benne egyébként, nagyon sok minden Elena fejében történik, és a könyv fele Elena visszaemlékezéseiről szól. 

A másik dolog, és itt mondhatom azt végre, megszállott kutyásként, hogy végre- vééégre, valaki, aki kicsit is utána nézett a farkasoknak és a kutyáknak. A viselkedésüknek, az ösztöneik működésének. Ugyanis a legtöbb farkasos könyvben ezek a lények nem mások, mint jó szimatú egyedek. Semmi több. Itt végre nem élnek örökké. Nincs szuper- szónikus erejük, de farkassá tudnak válni. Amikor farkasok, a világot is farkasként észlelik. Az ösztönükkel. Ezt az ösztön világot, ahogy a fejében vagyun a farkasnak, olyan nagyszerűen írta le az írónő, hogy én is farkasnak éreztem magam, és végre el tudtam hinni azt ami történik.

A történet számomra nem volt annyira különleges. Nem is rossz, de itt valahogy inkább az emberi kapcsolatokon van a hangsúly. Azon, hogy egy ember hogyan válik farkassá, hogyan ismeri meg önmagát. Végre úgy láttam, hogy az írónő nem magát alkotta meg főhősként. Ugyanis Elena döntéseivel, és gondolataival nagyon sokszor nem is értünk egyet, sőt haragszunk rá. 

Az én kötetem az angol orbit kiadónak a példánya. Nagyon szép, lila tónusú, sejtelmes borító. Nagyon jól visszaadja a könyv kissé komor hangulatát. Ez a rész ugyanis cseppet sem volt egy könnyed olvasmány. Nem azt mondom, hogy nehéz volt, hanem inkább azt, hogy volt mondanivalója. És ez engem kicsit meglepett, be kell valljam, ebben a műfajban nem szoktam hozzá holmi mondanivalókhoz. :)

Az angol nyelv nehézsége hármas szintű. Nem kifejezetten nehéz, de nem is a legkönnyebb kategória. Az egyik nehézség, az az írónő kanadaiassága, ami érződik a nyelvezetben is. Van olyan kiadás, amiben javították, és amerikaiasították a könyvet, de nekem nem az van meg, így találkoztam pár érdekes kifejezéssel, de ez persze nem rontott semmit az élményen. A másik nehéz dolog a szép nyelvezet, amit nehéz kis szókinccsel élvezni. Semmiképpen sem tini könyv kategória.

Azt hiszem mindent elmondd  könyvről, hogy már utazik felém a következő rész. Nagyon kíváncsi vagyok a többi történetre is. Számomra a könyv tízből tíz pontos. Kelley bebizonyította nekem, hogy Ő tud valamit, amit mások nem. Új, klisék nélküli világot teremteni. Köszönöm ezt neki!

Kelley Armstrong: Summoning- A Szellemidéző

Vannak olyan könyvek, amikről az ember már a zsigereiből tudja, hogy kellenek neki. Főleg, miután a kedvenc könyves portálomon, a molyon, annyi poizitív véleményt olvastam róla... Nagyon vártam, hogy megérkezzen. Kelley Armstrong felnőtt sorozatát, a Bittent is épp most olvasom, és biztos voltam abban, hogy ez sem fog csalódást okozni.

Chloe Sanders kicsi korában különös alakokat látott a sötét pincében, de felnőtt korára ezek az emlékek teljesen elhalványultak, egészen addig, míg a suliban nem találkozott egy megégett férfi szellemével, aki mindenhova követte őt. Chloe úgy viselkedett, mint egy őrült, így lenyugtatózták, és elvitték a Lyle házba, ami az olyan gyerekeknek van fennt tartva, mint Chloe. Akik egy kicsit problémásak, de semmiképp sem  veszélyesek másokra és magukra.

Nem, ez a könyv valóban nem a megszokott tini könyv, egy kis szerelemmel és vámpírokkal meghintve. Végig a történeten van a hangsúly, jól kitalált élő karakterekkel. Ebben a könyvben senki sem tökéletes, mindenkinek megvannak a maga hibái, és a hősnő sem egy gyönyörű, loknis kishercegnő. Azért csöndben hozzáteszem, nem kedveltem meg Chloét, kifejezetten zavartak a folyamatos filmes elmélkedései.

A borító ismét az a kategória, amire nem találok szavakat. Egyszerűen csak gyönyörű! Ismét egy könyv, amit már csakis a borító miatt beszereztem volna.... Chloét ugyan nem úgy képzelem el, ahogy a lány megjelenik a borítón,  valahogy nem tartom egy igazán szép lánynak, ellenben a borítón lévőt igen. 

Ami plusz öröm volt számomra, hogy fogalmam sem volt, milyen típusú lények várhatóak a könyvben. Sőt, hogy őszinte legyek, a legpozitívabb része az egésznek az, hogy semmit sem tudtam kitalálni előre, igazán semmit. Régen olvastam ilyet. 

Csak szép csendben halkan jegyzem meg, mert nem igazán szeretnék semmi negatívat mondani a könyvre. A fordítással ismét nem voltam megelégedve. Feltűnően sok leegyszerűsített a tőmondat. A szleng kicsit zavaró, magyartalan fordítása. És sokszor nem tudtam pontosan, hogy a főhős magában beszél, vagy kimondja hangosan a gondolatait.

Ez a regény tényleg az év meglepetése. Nem is kaphatna kevesebb pontot a maximális tíznél. Kedvenc ugyan nem lett, de azt gondolom ezen az elkövetkező részek változtatnak. Legszívesebben mindent, csapot papot hagyva rohannék a boltokba és megvenném a sorozat összes eddig megjelent kötetét... Remélem a Könyvmolyképző siet, és minél előbb a kezemben tarthatom majd a folytatást.

A könyvet nagyon köszönöm a Könyvmolyképző kiadónak!

Torey Hayden: Egy Gyerek

Az írónő első itthon megjelenő könyvét, egy barátnőmtől kaptam kölcsön, nélküle nem is ismerném, ezúton is köszönöm neked Kató! Magam sem gondoltam volna, hogy a Szellemlány - (kritika itt) -, ennyire megfog és elborzaszt egyszerre. A legrémisztőbb az volt, hogy mindig mondogatnom kellett, magamnak, hogy ez mind igaz, és nem csak egy fiktív regényt tartok a kezemben. 

Az Egy Gyerek főszereplője, egy hat éves kislány, aki egy fához kötözött, és felgyújtott egy három éves kisfiút. A kislány, Sheila, Torey osztályába kerül, ahol eleinte nagyon nehezen tudnak dűlőre jutni vele, ugyanis igazán családja nincs, alkoholista apja "neveli" egy ruha együttese van összesen, és az is mindig bűzölög a pisitől. De ez még nem lenne semmi ahhoz képest, ahogy Sheila viselkedik. Borzalmasan agresszív, és elképesztően okos. Gyilkos kombináció. Rögtön megtalálja mindenki gyenge pontját, bosszút áll, és nagyon sok idő kell neki ahhoz, hogy igazán megnyíljon. 

Semmiképpen nem szeretném, hogy azt gondoljátok, Torey egy rosszindulatú pszichopatáról írt. Kétség sem férhet hozzá persze, lehetett volna belőle az. De szerencsére megtalálta a kislány a maga őrangyalát. 

A Szellemlányhoz képest az Egy Gyerek fele annyira sem borzasztja el az embert, sőt Sheila alakja is sokkal inkább a szívünkhöz nő. Azt hiszem ennek az is az oka, hogy Torey őt kimondottan szerette. A többi osztályban lévő csemetéről is hallunk valamit, nagyon jól kiegészítik a történetet, de semmi egyéb. 

Az a legjobb ezekben a könyvekben, hogy fantasztikusan vannak megírva. Persze a történet érdekes lenne enélkül is, de olyan zseniálisan van felépítve Torey eddig általam olvasott két könyve, hogy az ember nem tud elszakadni tőle. Annak ellenére sem, hogy az a téma, amit feldolgoz, kimondottan nehéz. Ezzel a stílussal még azt is eléri, hogy egy könnyed olvasmánynak érezzük, olykor el se higgyük azt, hogy mindaz, amit olvasunk, igaz. 

Nagyon örülök annak is, hogy a kiadó kicsit változtatott a borító anyagának a minőségén, ugyanis az előzőnek olyan vastag volt a borítója, mint egy papírlap. Ez már igazi, jó minőségű, fényes borító, ismét egy szuper, és kifejező képpel. Az oldalak is fehérek, sőt előttem az én példányomat már hárman elolvasták, mégsem akar szétesni. Azt hiszem így nyugodtan lehet dicsérni a kötést is.

Torey és Sheila

Nagyon tetszenek Torey könyvei. Hamarosan jelenik meg az új, és tudom, hogy az én polcomon annak is ott lesz a helye. Számomra tízből tíz. Azt hiszem mindenkinek olvasnia kéne egy kicsi Torey Haydent, pontosan azért, hogy néha el tudjuk azt képzelni, hogy egy különös viselkedésű ember, nem csak a csúfolódás célpontja lehet. Pont ellenkezőleg, segítségre szorul. Hiszen mindenkinek megvan a maga történe, csak sajnos, nem lehet mindenki mellett egy Torey Hayden. 

Stacey, O' Brian: Wesley, Kedvesem

Elnézéseteket kérem, hogy ismét ez a könyv került elő a blogon, de az az igazság, hogy annyira el akartam olvasni, az alapján, amit Titti mesélt róla, hogy szinte a kritikája után rögtön neki is láttam. Öröm volt olvasni ezt a könyvet, az első sortól, az utolsóig.

Stacey biolgóus, foglalkozott már főemlős majmokkal, de egy állás ajánlat során átkerül egy madarakat, konkrétabban baglyokat vizsgáló részlegbe. Egyik nap találtak egy kicsi gyöngybagoly fiókát, akinek sérült a szárnya, emiatt sosem lesz képes a vadonban boldogulni. Meg kérdezték Stacey-t gondoskodna-e a kicsi jövevényről. Stacey gondolkodás nélkül mondott igent, és ezzel megkezdődött az életre szóló közös kaland bagoly és ember között.

Wesley-vel nem könnyű együtt élni, ő nem papagáj, vagy egyéb madárka amit csak úgy be lehet zárni egy kalitkába, hogy ott éljen élete végéig. Wesley egy ragadozó, akinek rengeteg speciális dologra volt szüksége az életben maradáshoz. Ha ez nem lenne elég, Wesley- t minden érdekelte, rengeteg felfordulást okozott, és az idegenekkel kissé agresszív volt.

Stacey-t semmi sem zavarta, olyan dolgok sem amiket én elhűlve olvastam. Igazán olyan ember volt Ő, aki mindent feláldozott azért, hogy a baglyának jó legyen. A legfontosabb persze az, hogy ezt sikerült is elérnie.

Wesley szeretet

A könyv nincs extra nyelvezetben írva, nincsenek szép leírások sem benne, de itt nem is ez a lényeg. Nagyon kiérződik ellenben az, hogy Stacey mennyire- de mennyire szerette Wesley-t. Minden legapróbb kis emléket igyekezett megtartani tőle, a tollaitól kezdve a bagolyköpetekig.

Ez a könyv valami álom szép, nagyon jó minőségű borítója van, jó minőségű lapokkal, a keménykötés nem torzult olvasás közben.
Ez tipikusan az a darab, amit jó kézben tartani. Külön tetszettek a képek Wesleyről, így még jobban megismerhettük a kicsi baglyot.

Az Észak Amerikai Gyöngybagoly

Érdekességként tenném hozzá, hogy az Őrzők című mozifilmben szereplő főszereplő baglyok is Wesley fajtájához tartoztak.

Számomra a könyv tízből tíz, bár én a legtöbb állatos történettel elfogult vagyok. Mégis úgy gondolom, ez egy kiemelkedő darab. Igazán az a könyv, amit azt kell mondjak, minden embernek el kéne olvasnia. Van kinek azért, mert ismeri mi az a szeretet, amit egy állat adni képes, és van akinek azért mert fogalma sincs milyen mikor a szeretett kedvencünk a szemünkbe néz. Hátha kicsit jobban megértenék az olyan bolondos állattartókat, mint mi, és hogy általában miért értetjük meg magunkat jobban  velük, mint a beszélő emberekkel.

Andrea Cremer: Nightshade- Az Őrzők

Imádom a farkasokat. A kedvenc állataim, minden róluk szóló könyvet igyekszem elolvasni amint csak lehet. Az Urban fantasy könyvekből is a legjobban azokat szeretem, amikben Ők a főszereplők. Szeretek a belépni a világukba és rajtuk keresztül szemlélni az életet. Nem volt hát kérdéses, hogy A Nightshade is itt fog csücsülni a polcomon.

Calla-nak a tizenhét éves alfa farkas lánynak hamarosan saját falkát kell alapítania, egy számára kijelölt fiúval, Rennel, aki a szomszédos falkának a jövendőbeli alfa jelöltje. Az, hogy ehhez a két fiatal mit szól már más kérdés. Calla bele is törődne a sorsába, de a sors máshogy dönt. Megjelenik ugyanis Shay, egy titokzatos fiú, akinek Calla megmentette az életét, annak ellenére, hogy ez szigorúan tilos, és halál büntetés jár érte. Shay fenekestül felborítja a falkák és Calla életét, és olyan titkokra bukkan, amiknek sosem lett volna szabad kiderülniük, mindeközben a gonosz Keresők vadásznak is Shay-re aki semmit nem tud arról, hogy ő valóban miért is ilyen fontos személy.


Az első fejezet elolvasásánál kissé megijedtem, hogy ez is egy szokásos, klisés tini könyvecske lesz, aminek minden mozzanatát kiszámíthatom. Őszinte örömömre nem találtam könyvet a piacon jelenleg, ami hasonlítana erre. Ugyanis az Őrzőkben minden van, mágia, varázslat, szerelem, harc és rejtély.

Itt is látszik a könyvön, hogy aki írta, tudja mit akar kezdeni a történettel, és nagyon jól tudja mozgatni a szálakat. Ami még hatalmas pozitívum, hogy annak ellenére, hogy a regény egy sorozat bevezető darabja, ezt egyáltalán nem érezzük, a világ rögtön beszippant, magával ragad és nem enged.

Azt gondolom ebben a sorozatban még nagyon sok van, hihetetlenül tetszik a társadalom kritikai része is, sőt alaphelyzetben még a nemi erőszakot is sejteti, éppen ezért pláne nem egy szokványos tini könyvvel van dolgunk, még a melegek sem zavartak benne, nem volt erőltetett, amilyen módon szerepeltek a könyvben. és nagyon érdekes volt az, ahogyan bemutatta az írónő, hoyg az emberek (farkasok), hogy viszonyulnak ehhez a helyzethez.

A könyv borítója nagyon szép, nagyon jó minőségű is, kifejezetten tetszett a fejezetek közötti elválasztó holdas kép. Nagyon hangulatos. Annak is örülök, hogy aki szerkesztette a könyvet, el is olvashatta előtte, ugyanis a fejezet oldalak elején lévő kis háromszögek sem véletlenül vannak jelen.

A sorozat következő kötete, a Wolfsbane, 2011 júliusában jelenik meg Amerikában, A befjező harmadik kötet pedig 2012 tavaszán várható, lesz miért izgulni, de azt hiszem, meg fogja érni a várakozást.

Nagyon várom már a következő részt, és remélem az írónő is minél gyorsabban halad vele odakint, hogy minél hamarabb olvashassák itthon is az emberek. Számomra tízből tíz. Egy aprócska gondom volt vele, ami miatt nem kapja meg a tizenegy pontot, ez nem más, mint Calla elbeszélői vénája. Néhol nagyon érzelem mentesen mesél a dolgokról, mintha ő csak egy kívülálló lenne, ami természetesen nem igaz. Ennek ellenére a könyv szuper, de most az egyszer megkockáztatom azt, talán jobb lett volna harmadik személyben, ugyanis ha valaki meséli a történetet, annak kell hogy legyen egy sajátos stílusa, különben nehéz vele azonosulni.

A könyvet nagyon köszönöm az Egmont Dark kiadónak!