A történet Richelle Mead novellája, én csak lefordítottam. Kérlek a novellát ne használd máshol! Nagyon köszönöm a lektorálást a Vámpírakadémia fan clubnak, legfőképpen Lupinak, és köszönöm a megtiszteltetést, hogy engem kértetek fel a feladatra!
Szerkesztő üzenete:
Amikor Richelle Mead leült, hogy elkezdje a Bloodlines-t, minden fejezetet más szereplő szemszögéből írt meg. Ez Adrian elveszett története...
Első fejezet
Kilépett a szülei városi házából, ahogy múlt éjjel is, a lenyugvó nap bántotta a szemét, úgy tűnt, csak még jobban ingerli a fejfájást a koponyája sarkában. Mennyi is lehet az idő? Hét? Nyolc? Bármennyi is, sokáig aludt, bár ezt nem tartotta problémának. A fény hamarosan elmegy, és csak kevesebb ember lesz az etetőknél. Adrian már régóta nem törődött azzal, mit gondolnak róla mások, de ez nem jelentette azt, hogy találkozni akar a sok szánakozó pillantással, ami mostanában nem volt épp ritkának mondható.
A későn kelés azt is jelentette, hogy nem kell találkoznia a szüleivel, mielőtt elindulnak. Amúgy sem nagyon akart volna velük beszélgetni – különösen az apjával nem – és az anyjával sem azon a napon, amikor beidézték hamis eskütétel és lopás vádjával. Nem mintha Adrian halálra aggódta volna magát. Lady Ivashkov sosem fog börtönbe kerülni. Rendben lesz, talán kell egy kis közösségi munkát végeznie. A státusza megóvja ettől – sőt még többtől is -, bár mostanság, amennyi gyilkosság és törvényszegés történik, az ő problémái voltak a legkevesebbek.
Ahogy átszelte a gyönyörűen gondozott mora kerteket, beleértve a királyi udvart, Adrian nem tudott másra gondolni, vajon az anyja, tudja- e, hogy ma van a születésnapja. Általában igen, tudta (nagyon gondosan leírt minden fontos dátumot egy noteszbe) és nagylelkűen megjegyezte, hogy vegyen valami szépet magának. Aztán mindig emlékeztette az apját is erre, aki mindig ellátta egy csomó ígéretes javaslattal arról, hogy Adriannak mit kéne kezdenie az életével. Most belegondolva, Tatjana sosem ítélkezett fölötte. Minden évben emlékezett a születésnapjára, sosem nyaggatta, ellenben mindig adott neki egy általa választott ajándékot. A Morák királynőjeként, sosem vásárolt személyesen, de mindig nagyon részletes utasítást adott a szolgáinak arról, milyen ajándékot is vegyenek neki. Meglepetései mindig extravagánsak és szépek voltak, de csak kicsit praktikusak. „Olyan, mint Te”- mondta egyszer. Múlt évben rubin berakásos mandzsettagombokat kapott. Ahogy eszébe jutott az a nap, azon kezdett töprengeni merre is lehetnek vajon. Sosem gondolta, hogy hordaná őket és nem vigyázott rájuk eléggé. De azt sem gondolta volna soha, hogy Tatjana meghal. Végül eldöntötte, hogy majd később megkeresi őket. Azután, hogy vért kapott az etetőktől. És egy 1 pohár ital után. Természetesen nem kezdheti el a születésnapját ital nélkül, különben is innia kellett a saját maga egészségére, tartozott annyival az egyetlen élő személynek, aki még mindig tudta, hogy a mai nap egy különleges nap.- Boldog Születésnapot!
Adrian megmerevedett. A szavak túl csöndesek és kedvesek voltak, mintha csak kísérleteztek volna velük, de a vámpír fülek könnyen érzékelték őket. Lassan megfordult, és Jill Mastranot találta szégyenlősen maga előtt. Elég magas volt a korához képest, - tizenöt volt, ha jól emlékezett – hosszú vékony combokkal és olyan nőies bájjal, ami érettebbnek tüntette fel a koránál. A haja dús volt, hosszú, és barna tincsekbe göndörödött, a szemei – amik idegesen tekintettek fel rá -, mint a tisztára csiszolt jáde.
- Kicsi Jill. – mondta, magára erőltetve egy mosolyt, ami a második személyisége is lehetett volna, teljesen mindegy, mennyire zavarta valami, vagy mennyire hasogatott a feje. Beoldalazott a közelben lévő almafa alá, ami megvédte a nyugati ég sugaraitól. – Ki a franchoz beszélsz?
- Hozzád. – mondta. Egy kis mosoly jelent meg a lány arcán és az idegessége is gyengülni látszott. – Ne titkold. Tudom, milyen nap van ma.
- Mitől vagy olyan biztos benne? Talán idősebbnek nézek ki? Ez nagyon kegyetlen dolog, kegyetlen ilyet mondani! Következőre talán már azt is el fogod mesélni nekem, hogy őszülök? Összetöröd a szívemet, Mastrano! Teljesen összetöröd. Adrian menni akart. Az etetők hívták, a teste teljesen kiéhezett a forró, sós emberi vérre. Majd egy kis whiskyre. Pontosan arra volt utána szüksége. De Jill azon kevesek közé tartozott – pontosabban nagyon kevesek közé -, akikre mostanában nem volt mérges, és teljesen meglepődött azon, hogy tudta a lány, ma van a születésnapja, amikor soha senki nem tudta rajta kívül. Benyúlt a zsebébe és előhúzott egy cigarettát, majd az öngyújtót, és reménykedett abban, hogy az egyik szenvedély enyhíti a másikat.
A szívemet szóra Jill sápadt arca teljesen elvörösödött. Nem kellett volna ezt mondania, jött rá hirtelen. Teljesen megfeledkezett róla. Tudta persze, hogy Jill egy ideje szerelmes belé, és őszintén remélte, hogy kinövi, hiszen ebből sosem lehet semmi. Van pár határ, amit Adrian sosem lépne túl. A tizenöt éves lányok is ezek közé tartoztak. Nem kéne bátorítania. Még a régi becenevét is próbálta nem használni. De sajnos a flörtölés egy olyan hobbija volt, amit néha észre sem vett.
- Te mondtad nekem. – magyarázta. - Nekem és még pár embernek közülünk. Elég régen. A Szent Vlagyimirban. Együtt lógtunk, nálam volt a horoszkópos könyvem, és mindenkinek megnéztem a horoszkópját. Te oroszlán vagy. Társaságkedvelő, magamutogató, önelégült, arrog...-
Jill hirtelen beharapta a szája szélét, Adrian pedig nevetett. – Kimondhatod. Arrogáns. Arrogáns
seggfej.
- Nem! Én nem hiszem ezt rólad! – mondta hajthatatlanul. – Egyáltalán nem! Úgy értem ez csak egy
halom csillag. A szavai fura érzést keltettek benne, jót is, rosszat is. Jó volt így látni, olyannak amilyen volt, egy ártatlan, félénk lánynak. Nem nagyon látott ilyet mostanában. Ráadásul pontosan tudta kik lehettek
azok a „páran” és belőlük csak ő emlékezett erre a napra. Hízelgő és szomorú.
- Hát - Mélyet szívott a cigarettából. – Neked és a csillagoknak is igaza van. Ma van a születésnapom.
A lány felragyogott. – Lesz partid?
Minden igyekezetét beleadta, hogy ne változzon meg az arckifejezése. – Nem. Mi olyan különleges
abban? Számomra minden nap egy nagy buli. Nincs szükségem arra, hogy embereket rángassak ide. -
Azt sem akarta volna megemlíteni, hogy valószínűleg a barátai túl elfoglaltak ahhoz, hogy tartsanak egyet. Tatjana néni – gondolta. Tatjana áthívna engem vacsorázni. De közben rájött, hogyha tényleg bulizni akarna, biztos találna jó pár „barátot” – főleg lányokat – akik majd kiugranának a bőrükből, ha csatlakozhatnának hozzá. Talán mégsem olyan rossz ötlet ez – de ez nem illene Jill érzékeny lelkéhez.
- Amúgy- tette hozzá. – Biztos nem érnél rá. Biztos van egy szuper randid ma.
Valami átfutott a lány arcán, zavart lett, majd az izgatottból átváltott borússá. Jill idegessége visszatért. Adrian felvonta a szemöldökét. Erre nem számított.
- Tényleg randid van!
Jill lassan megrázta a fejét. – Nem. Nem. Nem ilyesmiről van szó! Vacsorázni megyek Li- Lissával és a családommal. – Nagyon nehezen tudta kimondani a nevét. – Megbeszéljük...ööö...a jövőmet. Egy pillanatra Adrian eljátszott a gondolattal, hogy van valaki, akinek az élete még komplikáltabb, mint az övé. Jill arca bátornak tűnt, ám a szemei elárulták őt. Egy hónappal ezelőtt, Jill nyaralni volt a családjával Michiganben, alig várva, hogy végre a Szent Vlagyimir gimnáziumi tagozatába járhasson. Ám akkor megtudott egy rég eltemetett titkot. Egy olyat, aminek az eltitkolásáért az anyját megbüntették. Jill apja főnemes volt, egy eltűnőben lévő vérvonalból. Évekkel ezelőtt halt meg, egy olyan család tagjaként, amiből már csak egy személy él. Jill féltestvére, Lissa Dragomir. Lissa Dragomir, más néven Vaszilisza királynő. A jelenlegi Mora uralkodó. Minden kíváncsiság nélkül, Adrian megidézett egy kis varázslatot magából, hogy láthassa Jill auráját, egy olyan mezőt, ami minden élőlényt körbevesz. A varázslat könnyen jött, kicsit lassabban ugyan a tegnapi italozástól, de gyorsan fel is vidította, ahogy mindig. Minden morának volt tehetsége a föld valamelyik erejének a használatához, a négy alap, és egyben leggyakoribb a tűz, víz, föld és a levegő. Csak pár olyan „szerencsés” van, mint Adrian, aki az ötödiket tudja uralni, a lelket, amelyik erősebb, mint bármelyik másik elem. A használói általában ebbe beleőrülnek. Nem sikerült teljesen jól kivennie Jill auráját. Nem volt teljesen uralma alatt a lélek. Látott felvillanni különböző színeket, de tompák és halványak voltak. Gyanította. Idegesség. Nem mintha ne tudná leolvasni az arcáról. Sonya Karp, egy másik lélekhasználó valószínűleg sokkal többet megértett volna belőle. Megpróbálta tanítani, de nagyon kis türelme volt a tanuláshoz mostanság – vagy akár rá. A lány vidám természete, és élet szeretete nem igazán passzolt az ő sötét hangulatához. Befejezte a varázslatot és Jill aurája eltűnt a szemei elől.
- Talán te is eljöhetnél! – mondta a lány hirtelen. Ismét visszatért a buzgóság az arcára, bár most már
óvatossággal párosult. Jill aggódott, nehogy túllépje a határait. – Így végül is megünnepelhetnéd a
szülinapod.
Adrian úgy megdöbbent, hogy elejtette a cigarettáját, ami leesett a földre, és a cipője hátuljáig gurult. – Ez nem úgy hangzik, mint egy ünnepség. Inkább, mint egy családi találkozó.
- De mások is lesznek ott!- magyarázta Jill. – És Lissa nem bánná!
Nem, Lissa valószínűleg tényleg nem, de Jill többi szava megkongatta a fejében a vészharangot. – Ki
más még?
- Ahogy mondtam Lissa, a szüleim, Christian, Ro.... Ahogy már egyszer, Jill most is befejezte a mondandóját a veszélyes szó előtt, de már túl késő volt.
Adrian hallotta a nevét, nem csak a fejével, de a lelkével is, ahova lándzsaként beékelődött. Rose. Képek villantak fel egy sötét szempárról, és egy ehhez tartozó ugyanolyan sötét hajról a fejében. Egy test, ami mindig izgalomtól feszült, mindenhogy gyönyörű és hihetetlenül veszélyes. Adrian rágyújtott egy másik cigarettára, lenézett Jillre, aki nem látta, hogy nehezen veszi a levegőt, és hogy hirtelen újra fellángolt a haragja.
Rose.
Adrian hallotta a nevét, nem csak a fejével, de a lelkével is, ahova lándzsaként beékelődött. Rose. Képek villantak fel egy sötét szempárról, és egy ehhez tartozó ugyanolyan sötét hajról a fejében. Egy test, ami mindig izgalomtól feszült, mindenhogy gyönyörű és hihetetlenül veszélyes. Adrian rágyújtott egy másik cigarettára, lenézett Jillre, aki nem látta, hogy nehezen veszi a levegőt, és hogy hirtelen újra fellángolt a haragja.
Rose. Hiszen ő mindenhol ott volt, ahol Lissa. És ahol Rose ott volt, ott volt Ő is. Rose és Dimitri szinte sosem váltak külön az udvarban. Adrian mindig kitért az útjukból, (és) igyekezett nem venni tudomást róluk Lissa koronázása óta, és mindössze kétszer futott össze velük. Egyszer, amikor a testőri feladatukat teljesítették, és Lissát kísérték egy tanácsgyűlésre. Rose és Dimitri olyanok voltak, mintha egyek lennének, mintha egy tökéletes oroszlán vagy farkas párt látna. Halálosak, minden körülöttük lévő rezdülésre figyeltek, egy részlet sem kerülhette el a figyelmüket.
Másodszor, amikor látta őket már nem voltak szolgálatban. Észre sem vették őt. Túlságosan el voltak egymással foglalva, miközben kint üldögéltek fényes nappal. Rose Dimitrire hajtotta a fejét, és olyan elégedettnek tűnt, ahogy Adrian még sosem látta – főleg nem akkor, amikor randiztak. Mondott valami olyasmit, amitől Dmitiri nevetni kezdett és mosolyt csalt az arcára. Olyan mosolyt, amiről Adrian azt hitte, nem is létezik. Adrian még mindig nem tudta eldönteni, melyik eset zavarta jobban.
A hivatalos, vagy a hétköznapi.
Azt akarta mondani Jill-nek, hogy ezer olyan dolgot tudna felsorolni, mit csinálna inkább, minthogy Rose-zal és Dmitrivel üljön egy asztalnál. Inkább a kóma vagy valaki szemének a kivájása vezette a
listát. Sosem töltené a születésnapját egy ilyen vacsorával. Sőt semmilyen napot. Női társaságot
találni magának jobb elfoglaltságnak tűnt. De először persze a vér. Aztán az ital. Te jó ég, mennyire
akarta azt az italt.
A szavak már formálódtak a szájában, egy udvarias visszautasítás Jill vacsorameghívására. Látta az arcán, hogy pontosan erre vár. De egy furcsa pillanatban, rájött valamire, amire Jill még nem. Azt mondta, hogy megbeszéljük a jövőmet. Nem. Tudta, hogy nem ez fog történni, el fogják mondani neki a jövőjét. Nem sok mindent tudott elképzelni, mi történhetne Jill-el, aki még egy hónapja se volt hercegnő, és csak a létezése tartotta Lissát a trónon. Valaki eldöntötte. Egy csoport eldöntötte. – világosodott meg. Vagy csak egy részük. Adrian nem volt nagyon biztos abban, hogy működnek ezek a dolgok, de szinte látta maga előtt, hogy mi fog történni az este. Lissa elmeséli a híreket, uralkodói módon, amíg Jill, az anyja, és a mostohaapja – akit mindenképp meg kellett, hogy győzzenek, különben nem lenne találkozó – csöndben mindenbe belegyeznek. És Rose... Rose ott lenne, hogy megőrizze mindenki nyugalmát, amennyire csak tudja, mosolyogna és megviccelne mindenkit, és elmondaná Jillnek, hogy bármit is terveznek az nagyszerű lesz.
Jill sosem vitatkozna velük. Adrian sem lenne képes rá, de olyan okokból, amiket még ő sem nagyon
értett, úgy döntött, nem engedi Jill-t oda egyedül. Lehet, hogy még mindig részeg. – Mikor lesz?
Jill hihetetlenül boldog lett, ahogy meghallotta a szavait. Reszketve mondta meg a vacsora idejét és helyét, majd Adrian megígérte, hogy ott lesz. Jill ekkor elment, az arca sugárzott az örömtől, és azon tűnődött, vajon mi ütött Adrianbe.
Jill hihetetlenül boldog lett, ahogy meghallotta a szavait. Reszketve mondta meg a vacsora idejét és helyét, majd Adrian megígérte, hogy ott lesz. Jill ekkor elment, az arca sugárzott az örömtől, és azon tűnődött, vajon mi ütött Adrianbe.
Adrian felhorkant, majd megfordult és eldöntötte, hogy nem érdekes. Mit számít még egy bolond döntés az életében? Elmegy a vacsorára. Segíteni fog Jillnek azzal, hogy még szerencsétlenebb lesz, mint Ő.
De először a vér. Majd az ital. Aztán talán még egy.
