Stephen Lawhead: Arthur

Ez a sorozat fantasztikusan indul. A Taliesinben Lawhead úgy varázsol el minket, olyan utakra vezet, ahol borzongunk, félünk ahol magunk is beleszeretünk egyes szereplőkbe, fájdalmasan megsiratjuk halálukat, velük küzdünk, velük szenvedünk. A Merlinre ez a Varázs kissé megkopott, az Arthurra pedig szinte már veszni látszik. 

Arthur felcseperedett, immár tizenöt éves fiatal férfi lett belőle, és bebizonyítván Britanniának, hogy bizony okkal született a világra, kihúzza a kardot a kőből. Persze a sok kiskirály fellázad ellene, és nem sikerül mást elérni, csak, hogy Dux Britanniának, az - az hadvezérnek nevezzék ki. Arthur elég sajátságosan gondolja ezt, oda megy a szászokhoz, és békét ajánl nekik. A legnagyobb csodálkozásra, a szászok ezt el is fogadják.  Cak ezután jön a java az egésznek, mindent megtalálhatunk itt, halhatunk a kerekasztalról, Avalonról, visszatér Charis és Avallach és természetesen Morgian is, aki továbbra is buzgón szövi a hálóját. 

Nem volt ez rossz könyv, Lawhead továbbra is csodálatosan ír. De a történet sajnos elég pocsék. Úgy éreztem, mintha csak ismételné önmagát. Béke ajánlás ha nem, akkor csata, megint csata és csata, kifejezetten unalmas volt, a legjobb részek azok voltak, amikor Merlinnel és Pelleas- szal történt valami, adott egy kis változatosságot, de sajnos nem eleget. Néhány lényegi mondaelem ki is maradt a könyvből. A Kerekasztal lovagjai nem nagyon kaptak még említést sem, és ha ez volt a nyár királysága, amit a végén, körülbelül ötven oldalban leírva megkapunk, akkor az eléggé kiábrándító. Annyi csata volt a könyvben, hogy egy kis hangsúlyt kaphatott volna a jó is. 

A könyv vége pedig szó szerint el lett vágva. Kész. Pont. Nincs tovább. Nem ezt érdemelte volna ez a sorozat. Többet vártam volna tőle. A másik pedig az, hogy tudom Lawhead keresztény író, ha ezt kihangsúlyozza egy könyvben, az bizonyos fokig rendben is van. De könyörgöm ne minden egyes átkozott oldalon. Ne már! Az első részben tudta még valahogy tartani magát... Különben is, Belt a napistent és az Atlantiszi isteneket sokkal normálisabb Istennek ábrázolta. De itt már feltűnik Jézus, mindenféle katyvaszban megemlítve, abszolút nem hiányzott a történetnek. 

A könyvem már tíz éves, de még mindig jó állapotú, igaz a lapok már megsárgultak benne. Egyébként még mindig olyan, mintha egy bolt polcán porosodott volna idáig. A borító tetszik, nem különleges, de nem is csúnya, a betűméret elég apró, de kényelmesen olvasható. 

Szerintem aki már idáig követte Taliesin, Charis, Merlin és Arthur sorsát, ne hagyja őket cserben, tisztelje meg őket annyival, hogy elolvassa a történet végét is. Lehet, hogy kissé vontatott lesz, lehet hogy hogy nem lesz annyira izgalmas, mint az előzők, de ettől függetlenül érdemes elolvasni. Számomra tízből 7. 

Stephen Lawhead: Merlin

A Taliesin életem egyik legkedvesebb könyve. Bármennyiszer el tudom olvasni, rajongok a történet megformálásáért, a szépen ívelő cselekményéért, néha a hosszú barokkos mondatokért. A Taliesin egyszerűen csak gyönyörű, egy kis ékszer a fantasy irodalomban. Régebben is olvastam már a Merlint, de nagyon fiatal voltam még, és azt gondoltam, hogy bennem lehetett a hiba, hogy ez a rész kevésbé tetszett mint a többi.

Ma már látom, hogy ez cseppet sem így van, a történet még nem lenne rossz. Merlin születésével kezdődik és egészen Arthur születéséig folytatódik, megismerhetjük közben a fiatal Merlint, a kalandjait, a kudarcait és dicsőségeit. Sok kedves szereplőnktől búcsúznunk kell, sok új baráttal találkozhatunk útján. Mégis valami hiányzott ebből a kötetből ami megvolt a Taliesinben.

A normál limonádé sorozatokban kifejezetten szeretem az egyes szám, első személyben bemutatott történeteket, hiszen ott nem várunk világot megrengető dolgokat, nagy csatákat és nem akarunk mindenképpen belelátni a világ folyásába. Ez egy fantasynál sosem így van, a fantasyk, legalábbis egy jó fantasy nagyon sokban függ a maga világától, hogy mennyire értjük meg azt és mennyire látunk bele. Merlin szemével nézve egy csomó dolog rejtve marad előttünk, még akkor is ha ő igyekszik ezeket a lyukakat betömni.

Mit tesz Morgian a háttérben? Mi állt igazán a háttérben amikor megölték a második és a harmadik nagy királyt. És még sorolhatnék ezer fel nem fedett kérdést, és mivel olvastam a többi kötetet, tudom hogy sosem érkezik rájuk válasz.

Kimondottan idegesített a kereszténység ebben a kötetben, olyan szinten volt túlzó már, ami szerintem a vicc kategóriáját súrolta. Félre értés ne essék, én nem vagyok ateista, de egyszerűen az, hogy több oldalon át olvassak egy imát, vagy semmi más körül ne forogjon a cselekmény, mint a Mennyei Vallás körül... Ha zsoltárokat akarok olvasni, vagy a szentekről történeteket, akkor előveszem a Bibliát. De nem az Arthur király mondakört leíró, alapvetően jó regényt akarom elrontani vele.

A végső gyengéje a könyvnek, és nálam itt is bukott el a dolog, hogy míg Taliesin és Charis nagyon szimpatikus szereplők voltak, és igazából valahol emberiek akikkel lehetett azonosulni, Merlin nem az. Bele látok a fejébe látom a gondolatait, de nem tudok közel kerülni hozzá, nem tudom bele élni magam a szerepébe, teljesen következetlen a karaktere. Ő nem az én elmémben élő Merlin, remélem idővel megváltozik, de Hafgan karakterét sokkal jobban el tudtam volna fogadni a nagy varázslónak, mint ezt a rideg férfit.

Annak ellenére, hogy ennyit szidtam ezt a regényt, nem rossz ez, maga történet érdekel, izgalmas, bár amikor Merlin magában vitatkozik és harcol, azt nagyon nem szerettem, sőt volt amikor kifejezetten untam. A vicc az egészben az volt, hogy a kötet utolsó ötven oldala olyan unalmas volt, hogy nagyon nyögve nyelősen olvastam ki.

Nagyon sok pluszt kell adnia annak az írónak aki az Arthur mondakörről ír, ebben a részben nem volt meg ez a plusz. Hiányoztak belőle még a szép leíró elemek is, amit ugye Merlin elméje nem mutatott meg nekünk. Egyenlőre nem kezdem el a folytatását, majd sorra kerül az is, most egy kicsit pihentetnem kell a Pendragon ciklust. Számomra Tízből Hét, de nem a vámpíros romantikus ranglistámon, azoknál a könyveknél sokkal nagyobb értéket képvisel, de a saját műfajában nem ér többet. Pedig sokkal jobb lehetett volna!

Stephen Lawhead: Taliesin

Pendragon ciklus első kötete

Ezt a könyvet még általános iskolás koromban kaptam, az egyik legjobb barátomtól, azt hiszem tizenkét éves korom körül lehettem. Kezembe nyomta a vastag narancssárga kötetet, és figyelmeztetett, ha ezt elolvasod, nincs megállás. Semmit sem tudtam a könyvről, a polcomon hevert egy két évig. Aztán valamiért mégis azt gondoltam , hogy el kéne olvasnom. Emlékszem, nem tudtam letenni. Pedig a regény maga elég lassú, nagyon szépen bontakozik ki a cselekmény, számomra mégis egy csoda volt, pedig nagyon gyerek voltam még.

A Taliesin egy mese. Egy igazi mese, és egy bevezető része egy öt kötetes sorozatnak. Arthur király mondakörnek szerintem a legátfogóbb darabja, nagyon részletes, kissé más mint amit megszokhattunk, de ez nem zavaró, sőt ezáltal sok újat kapunk, főleg, hogy a kezdetek kezdetétől követhetjük nyomon a történéseket.

Két világba kalauzol minket az író, és párhuzamosan szövődik a cselekmény. Az egyikben megismerhetjük Charis hercegnőt, aki Atlantison éli mindennapjait. A másik oldalról pedig megismerhetjük Taliesint, aki egyszer a legnagyobb Bárd lesz, aki valaha élt, és akit a tengerben talált egy Kelta nagyúr fia, Elphin, amikor még csecsemő volt.

A két világ nagyon sokáig külön mozog, párhuzamosan és egy időben játszódik. Bevallom Atlantisról jobban szerettem olvasni. Annyira fantasztikusan képzelte el Lawhead, hogy azt kell mondjam akár az álmaim birodalma is lehetne, ahol bármikor boldogan élnék. De Taliesinnel való történések is nagyon izgalmasak és érdekfeszítőek voltak. Nagyon megszerettem a szereplőket is, akik nagyon nagyon sokban különböznek, igazi, kidolgozott karakterek, és ez nagyon tetszett nekem.

A könyv fordítójának és írójának is elismerés jár azokért a gyönyörű sorokért, amik ebben a regényben szerepelnek. Egyszerűen minden megelevenedik előttünk, olyan csodálatosan ír le mindent, a legapróbb részletekig, de ez a könyv ettől csodálatos. Aki egy akció dús, extra pörgős fantasyt keres, csalódni fog. A Taliesin egy igazi mese a régi elfeledett korokról, lassú ,logikus, tudja merre halad, az elejétől a végéig.

Egy árva dolog nem tetszett benne, és az pedig nem más, mint Isten túl fokú hangsúlyozása volt a végén. Nekem erőltetett volt kissé, ahogy Taliesin, a druida AZ EGY IGAZ Istent imádja, és nem a kelták ősi Isteneit. Sokkal jobban örültem volna másiknak, hiszen az sokkal inkább meseszerű. Lleu és a többiek, mind a régmúlt kelta birodalomhoz tartoznak, és szerettem volna, ha a monda szerinti haldoklásuk valahogy megjelenik a könyvben. Sajnos ez nem volt jelen.

Mindent egybevetve fantasztikus könyv, egyszerűen rajongom érte, a többi kötetéért is, amit sikerült újonnan megvennem még, és időben észbe kapni, mert már az utolsó darabok fogytek el a Libri polcairól. Az egyik kötetért (Artur) egészen Veszprémig elmentem. A diák vonat jegy akkoriban nem volt ennyire drága.

Számomra ez a könyv 10 pontból 11-et érdemel. Számomra egy csoda volt gyerekként és csoda fiatal felnőttként is, igaz mostmár más szemmel nézem. Nagyon szeretném ha minél több ilyen könyv látna napvilágot, és nem csak Eragonok, és romatnikus vámpíros könyvek sorakoznának az emberek polcain hanem hasonló csodák, mint a Taliesin. De attól tartok, az ilyen művekre, sosincs akkora kereslet.