Mary E. Pearson: Az Imádott Jenna Fox

Nagyon megtetszettek a Ciceró új kiadványai, tényleg úgy gondolom, hogy megtalálták a minőségi ifjúsági irodalmat, és ehhez a minőséghez foggal körömmel ragaszkodnak. Maga a történet is felkeltette az érdeklődésemet, a különleges borítóról nem is beszélve.

Jenna Fox másfél éven át volt kómában, mikor váratlanul felébredt, igazi orvosi csodaként. Ám semmire sem emlékszik az életéből, így szép lassan, filmekkel próbálják emlékeztetni arra, ki is Ő valójában. Fokozatosan térnek vissza az emlékei, de már egyáltalán nem biztos abban, hogy akire emlékezik, az tényleg önmaga. Ennek ellenére minden áron vissza akar illeszkedni a társadalomba, így elkezd iskolába járni, ahol új barátokra talál. Míg egyre jobban megismeri önmagát, olyan titkok tudója lesz, amiknek jobb lett volna rejtve maradniuk. 

A Jenna Fox egy igazi meglepetés a mai ifjúsági irodalomban. Általában ebben a műfajban könnyed történeteket várunk, annak meg már örülve tapsikolunk, ha valami mondanivalója is van egy ilyen regénynek, és nem csak beáll a sorba a sok klisével tűzdelt társai közé. A Jenna Fox egy megdöbbentően különleges könyv. Azt gondolom nyugodtan lehet felnőtt olvasóknak is ajánlani, és csak azért tartozik az ifjúsági irodalom műfajába, mert egy fiatal lány fejében vagyunk, és emiatt nagyon könnyű lesz az egészet olvasni. 

Ez a történet igazából minden eddig szabályt felrúg, merőben új, és nagyon más. Végig izgalomban tartja az olvasót, végig feszülten olvassuk a sorokat, hogy vajon milyen sötét titkok fognak még kiderülni? Persze nem akarok senkit félrevezetni, ez nem egy pörgős könyv. Nincs is benne igazán akció, inkább a lelki és erkölcsi kérdésekre támaszkodik. Meddig ember egy ember? Ugyanazok a személyek vagyunk akkor is, ha minden emlékünket elvesztettük? Meddig marad velünk a lélek, ha van egyáltalán? Ilyesmi kérdésekre keresünk választ a regényben, egy kétségbeesett lány szemein keresztül. 

Annak ellenére, hogy nagyon tetszett nekem, azért a végén kicsit csalódtam. Az egész könyv úgy volt felépítve, hogy robbanni fog, de nekem ez elmaradt. Jó volt, nagyon élveztem, és utólag, ha végig gondolom teljesen érthető és logikus vége volt, sőt még megdöbbentő is, mégsem éreztem a katarzist, amit vártam. 

A borító nagyon szép, kimondottan jó minőségű de sajnos a könyv, ha nem vigyázunk rá, megtörik, úgyhogy óvatosan kell olvasni. A borító képe hihetetlenül ötletes, nagyon visszaadja miről is szól igazán ez a könyv. Amit betettem angol borítót viszont picit jobban tetszik. Nem is tudom miért, mindenesetre jobban megfogott. 

Ha valaki egy különleges, nem csak szerelemmel és vámpírokkal tarkított ifjúsági könyvet szeretne olvasni, mindenképpen javaslom, az ennél a kategóriánál kissé komolyabb Jenna Black-et. Én kimondottan élveztem, egy nap alatt elolvastam, mindenkinek csak javasolni tudom, mivel ez nem egy kimondott csajos könyv.

Számomra tízből nyolc. Azért kap csak ennyit, mert kicsit többet vártam tőle. Néhány dolognál pedig úgy éreztem túlságosan elkapkodta a kifejtést az írónő. Ez a könyv nyugodtan lehetett volna száz oldallal hosszabb semmit nem ártott volna neki, sőt! Ennek ellenére aki minőségre vágyik, különlegességre, ki ne hagyja Jenna Black-et. Mert nagyon jó könyv, csak én kicsit szőrös szívű vagyok. 

A könyvet nagyon köszönöm a Ciceró kiadónak!

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Vannak olyan könyvek, amik felett valami miatt elsiklunk, miközben a könyvesboltokban sétálunk, vagy ha az internetes áruházakat böngésszük. Nem is tudjuk, néha mekkora kincsek rejlenek az eldugottabb polcokban, vagy a szolidabb borítók mögött. Az ilyen könyvekre néha fel kell hívnunk a figyelmet, és pontosan ezt szeretném most én is tenni, ugyanis egy olyan kincsre bukkantam, amit azt hiszem, még az unokáimnak is mutogatni fogok. 

Amerikában egyre gyakrabban előfordulnak a tini gyilkosságok, amik hihetetlen könyörtelenségről tesznek tanúbizonyságot, és igazából semmi értelmük sincs, csak a puszta magamutogatás. Eva-t, a negyvenes család anyát különösen elborzasztják ezek az esetek, nyomon követte mindig is az ilyen típusú gyilkosságokat, ám azt álmában sem gondolta volna, hogy egyszer a saját családján belül is lesz egy ilyen könyörtelen, hidegvérű gyilkos, aki ráadásul nem más, mint a fia. 

Ez a könyv, egy igazi önvallomás. A regényben Eva gondolatait láthatjuk, aki az elhidegült férjének irkált levelein keresztül ismerteti meg velünk Kevin történetét, és meséli el, mi is volt a szerepe ebben az egész gyilkosságban. Már a születése előttől elkezdi boncolgatni, mit és hol rontott el, és igazából végig filozofáljuk Kevin és a családja életét. 

Eva egy igazi emberi lény, egyáltalán nem tökéletes, sőt néhol kimondottan ellenszenves, ahogy az egész családja ilyen. Valahol persze megkedveljük, de igazán senki sem tud a szívünkhöz nőni. Sem az igazi amerikai, túl optimista elvakult férj, sem a csöndes és számító Kevin, akinek a tetteire egyszerűen nem találunk szavakat, se nem Eva, akit mire megkedvelnénk végre, rideg szkepticizmussal taszít el magától minket jó messzire. 

Mégis megértjük, sosem szeretnénk a helyében lenni, bár a regényben végig olyanok vagyunk mint Ő, hisz az ő fejével gondolkodunk. A megható jelenetekben, a szomorú pillanatokban sem tudunk sírni, fagyosan, karót nyelten  tekintünk mindenre, persze mélyen ott húzódik bennünk valahol a végeláthatatlan, kimondhatatlan szomorúság, de nem tud kitörni, egészen a végső vallomásig nem. 

Annak ellenére, hogy tudjuk mi lesz a könyv végkimenetele, egészen a végéig húzódik egy komor feszültség, mintha egy lappangó titok tárulkozna ki előttünk szép lassan, ami persze igaz is. Ám ami a legmegdöbbentőbb, hogy a szorongás a könyv befejezése után sem múlik el. Az egész dolog szíven üt minket, és nem szeretnénk befejezni. Egészen addig nem, míg minden el nem rendeződik. Ám erre várhatunk...

A könyv minősége nagyon jó, megéri az árát, ugyanis a kemény kötés nem deformálódott el, a lapok hófehérek benne, a betűk pont a határán vannak a bolha és a még olvasható között, de nekem még teljesen elfogadhatóak voltak. Külön örültem, hogy a könyv nem azért négyszázötven oldal, mert ujjnyi vastag sorközökkel és lóbetűkkel van tele. A borító igazából semmi különös, kicsit jellegtelen a számomra, de talán pont ezzel az egyszerűségével passzol tökéletesen a könyvhöz. 

Lionel Shriver regénye úgy érzem megtört bennem valamit. Olyan hatással volt rám, amire magam sem gondoltam volna, hogy lehetséges. Őszinte leszek, én sosem akartam gyereket, pontosan ezért tudtam nagyon megérteni Eva-t. Miközben a gondolatait olvastam, borsódzott a hátam, olyan volt, mintha én magam mondtam volna őket, és nagyon szégyelltem magam. Úgy éreztem a gyerek csak betolakodna a párom és köztem lévő fantasztikus, és több éven át sínen lévő boldog kapcsolatba. Mégis ez a borzalmas történet, és Eva győzött meg arról, hogy talán valamikor egyszer én is szeretnék egy csecsemőt. A könyv tízből tizenegy pontos. Őszintén mondom, meghatározó élmény volt! Minden nőnek, anyának, jövendőbeli anyának, apának, nagymamának el kellene olvasnia!

A könyvet nagyon, nagyon köszönöm a Gabo kiadónak! 

Kate Morton: Felszáll a Köd

Ez tipikusan az a könyv volt, amit megláttam és megszerettem. Annyira szép és igényes, plusz amikor elolvastam a tartalmát, hogy elvileg, ez egy gótikus regény, és századelős a történet, nem is haboztam, szépen tettem is be a kosárkámba a könyvet, amivel akár ölni is lehet. (féltégla)

A történetünk egy átlagos úri családról szól, valahol Anglia berkeiben, ahol még szolgák dolgoztak a nagy kúriákban, ahol mindig az első szülött fiú volt a család főbüszkesége, amikor még úgy gondoltak a háborúra, mint egy új kaland kezdetére, és csak akkor jöttek rá, hogy nem játék, amikor valakit elvesztettek.

A történetünk persze nem itt kezdődik, hanem a huszadik század végén, amikor is Grace- t, aki valaha szolgáló volt a Rivertoni házban, megkeresi egy rendezőnő, hogy a házban megesett tragikus történetről filmet szeretne forgatni. Grace elméje egyre inkább visszatér a múltba, és általa megismerhetjük az igazságot, amit majdnem egy évszázadig rejtegetett, és most végre napvilágra kerül. 

A regény nagyon furcsa, tényleg egy kissé szenilis idős hölgy fejében vagyunk, akinek úgymond kiesnek a gondolatok már a fejéből, és inkább a múltban él, amit úgy érzékel, mintha maga a múlt lenne a jelen. Közben persze, néha észhez tér, és rájön, hogy jelenleg éppen egy autóban ül, vagy már az ágyában fekszik.

Nagyon sokan dicsérték ezt a könyvet előttem, szinte szó szerint agyba főbe, különlegességét is többen hangsúlyozták, amihez kétség sem fér, mivel nagyon egyedi. Nekem olykor mégis egy kicsit bő lére eresztett volt. A hatszáz oldal helyett, szerintem négyszázba minden belefért volna, és akkor nem lettek volna unalmas részek.

A jellemrajzok egyszerűen fantasztikusak, Grace egy nagyon hihető, eleven karakter, és vele együtt a többiek is. A legapróbb cselekmény is közrejátszik a végkimenetelbe, ami olyan, mint maga az élet. Nagyon sok mindent gondolhatunk arról, hogy mi lesz végül a befejezés, a csattanó, de azt ami valójában történt, sosem találnánk ki.

Nem egy vidám regény ez, ó, csöppet sem. Kicsit szomorkás, kicsit misztikus, kicsit keserédes. Azt gondolom nagyon találó címe van, a Felszáll a Köd valahogy pontosan érezteti velünk a könyv hangulatát. Miközben olvasom, olyan mintha egy ködben állnék, ami csak a legvégén oszlik el. 

Riverton Kastély

A könyv mint már mondtam, hatalmas, hatszáz oldal. Ennek ellenére a gerince nem törik, szép állapotú maradt nálam a fedőlap is, nem beszélve arról, hogy mennyire igényes, és gyönyörű a kép van rá nyomtatva. A sortávolságot azonban túlzásnak tartom, ez a könyv majdnem fele ilyen vastag lehetett volna, ha egy kicsit lecsökkentik azt. Persze tudom, akkor nem lehet 3500 forintos áron eladni. De így viszont kényelmetlen olvasni. 

Lényeg a lényeg. Ez a könyv jó, érdekes, de nem hiszem, hogy akármikor szívesen újra neki látnék. Igazi hangulat könyv, és még így is kicsit túl lassú folyású nekem, ugyanakkor nagyon reális képet mutat az akkori világ szörnyűségeiről és szépségeiről egyaránt. Számomra tízből nyolc. De nem hinném, hogy több könyvét megvenném az írónőnek, nem nekem való. 

Ta- mia Sansa: Sötét Hórusz

Nagyon szeretem a Sci- Fi műfajt. A legkedvencebb science- fiction műveim természetesen Asimovot munkásságát dicsérik, hozzá nagyon nehéz felérni, de ettől függetlenül igyekszem minél többet olvasni ezen műfajon belül is. Sansát olyanok dicsértek előttem, akikben nagyon bízom, éppen ezért alig vártam már a könyvét. 

A Sötét Hórusz Bubastis és a Terrai császárság világában játszódik. Bubastist a FirstCatek és a Ionecat-ek irányítják, ők szüzek, a világtól távol élnek, de mentális hatalmukkal meg tudják védeni Bubastis kicsiny birodalmát. A Császárság szöges ellentétben áll ezzel a békés, ritkán lakott világgal. Náluk nagyon szigorú Patriarchális társadalom uralkodik, a nőket nem is tekintik embernek, csak szolgáknak. Épp ezért a két világ nem is jön ki jól egymással. Bubastis hanyatlik, egyre többen lázonganak a Ionecat-ek uralma ellen, a császárság pedig épp ezt a gyenge pontjukat akarja kihasználni, hogy megszerezzék maguknak Bubastis gyümölcsöző földjeit.

Nehezen tudnék ennek a regénynek a tartalmáról anélkül beszélni, hogy spoilereznék, ezért inkább nem teszem. Lényeg a lényeg, hogy egy vérbeli sci- fi-vel állunk szemben. A világ, amit Sansa kitalált fantasztikus, ötletes és nagyon egyedi. Nagyon merész dolog volt a részéről bevállalni a szüzek, kasztrálásainak elemeit is, nem kicsit borzadtam el tőle, de azt hiszem a kívánt hatást elérte. 

A legnagyobb bajom az volt a regénnyel, hogy az elején nem igazán tudtam, ki kicsoda, a rövid különböző helyszíneken történt bekezdések miatt azt sem tudtam hol áll a fejem, és éppen mi történik. Idővel persze teljesen összeállt a kép, minden letisztult, de szerintem nem ártott volna egy kis név kalauz a könyv elejére, segítve az olvasót, ha már így bedobták a mély-vízbe. Az külön rontott a helyzeten, hogy az összes név olyan kiejthetetlen, hogy még megjegyezni sem bírtam őket. Hozzáteszem persze, hogy a név memóriám egyenesen borzalmas. Persze mindezeken a kis akadályokon megéri túllendülni, mert utána felejthetetlen élményekben lesz részünk.

A könyv legnagyobb erőssége a karakterek jellemében rejlett. Ugyanis annyira egyedi, jó szereplőket talált ki Sansa, hogy ha még nem is lett volna a történet maga olyan különleges, ők akkor is elvitték volna az egészet a hátukon. Már csak maga Nekhti alakja is megér egy misét. 

A könyv borítója nem rossz, de sokkal szebbet el tudtam volna képzelni helyette. A borítón lévő szürke emberről én sokáig azt sem tudtam kicsoda, annyira férfinak néz ki. De a kötés jó minőségű, nincsenek kilométeres sorközök a nagyobb méret eléréséért. Remélem a következő borítót Sansa rajzolja, hihetetlenül tehetséges a rajzolásban is, a bejegyzés mellett található kép Nekthiről az Ő munkáját dicséri. 

Összességében Sansa könyve szuper. Igazi Sci- Fi, megkaptam tőle azt, amit a Hyperiontól nem, pedig nagyon vágytam volna rá. Túlzásokba nem esnék, messze van még Asimovtól, de mindenkinek el kell kezdeni valahol. A Sötét Hóruszt mindezek ellenére nagyon érdemes elolvasni, és őszintén kívánok sok sikert Sansának a továbbiakban. Egy dolgot ígérhetek, Sansa összes a jövőben megjelenő könyve itt fog sorakozni a polcomon. Számomra tízből nyolc, de lesz ez még jobb is, alig várom a következő részt. 

A könyvet nagyon köszönöm a Főnix Könyvműhelynek és Sansának! 

Margaux Fragoso: Csak ha Te is Akarod!

Vannak könyvek, amiket az ember nem is igazán ért miért olvassa el. Talán a provokáló, és visszataszító téma az oka? Sose lehet tudni. Néha azt érzi, ezeknek az olvasása után, hogy nagyon bánja, hogy elolvasta, nagyon bánja, hogy a polcán ül egy ilyen könyv. Mégis, lesz majd olyan idő, mikor újra előveszi, esetleg odaadja másnak is... Miért? Mert ismeri kell ezt is. Sosem tudhatjuk meg, az ilyen könyvek és filmek nélkül, mi leselkedik a gyerekeinkre, testvéreinkre...

Margaux hét éves volt, amikor megismerkedett az ötvenegy éves Peterrel. Csodálatos volt számára, hogy egy olyan emberrel találkozott, aki végre kedves volt vele, sőt, szívesen játszott is. Margaux ugyanis egy olyan családból jött, ahol az apa egy iszákos, nagy hangú agresszív ember volt, aki csak a pénzért ment hozzá a skizofrén anyjához. Margaux folyamatos veszekedések között nőtt fel, nem csoda, hogy a kedvesség azonnal elkápráztatta Őt. 

Peter meghívta Margaux-t (ejtsd: Margó) és az édesanyját a házukba, ami a gyereknek maga volt a paradicsom. Tele állatokkal, tiri- tarka papagájokkal, még egy kajmán is élt egy hatalmas terráriumban Peteréknél Nagyon hamar kialakult így, hogy Margaux-ék minden hétfőn és pénteken meglátogatták a férfit és annak családját. Egy idő után viszont, amit sajnos a bomlott elméjű anya nem vett észre; Peter lopva csókokat adott Margaux-nak és bebeszélte a kislánynak, hogy ez normális dolog, de nekik titokban kell tartaniuk. Sajnos innentől kezdve minden megváltozott...

Margaux nagyon őszintén ír. Pontosan ezért volt borzalmas olvasni. Leírja az első alkalmat, amikor Peter arra kérte, hogy csókolja meg ott alul, leírja a kislány reakcióját, hogy mennyire undorodott ettől, és mikor a férfi megsértődött és azt mondta neki, hogy akkor nem is akarja látni, maga a kislány könyörgött, hogy had tegye meg. Nem akarta Peter szeretetét elveszteni. 

Borzalmas volt úgy olvasni egy könyvet, hogy végig érzékeltem Margaux-nak sosem volt kötelező Peter- hez mennie. Soha. Ő mégis mindig akart, még 22 éves korában is, amikor volt már párja, és komoly kapcsolata is, megszállottan ragaszkodott ehhez az emberhez. Aki annyi, de annyi életet tett tönkre. Az író maga sem vallja be, azt hiszi, ő végzett ezzel az egésszel, de az egész regényéből süt az, hogy számára Peter valahol a megmentő volt, nem valami gonosz figura. 

Margaux

Eleinte hihetetlenül nagy erőfeszítéseimbe került utálni Petert. Annyira sugrázott a könyvből, Margaux szemein keresztül, mennyire ragaszkodik ehhez a beteg emberhez. Amikor elkezdtem olvasni a lopott csókokról, tapizásokról, - a legrosszabbakat had ne említsem, akit komolyan érdekel, majd elolvassa - , úgy éreztem egy csepp vízben meg tudnám fojtani ezt az embert. A baj leginkább az volt, - bár ahogy kiéreztem a könyvből, Margaux még önmagának sem nagyon akarta bevallani - , hogy nem Ő volt az egyetlen kislány, akit megrontott, élete során. 

Nagyon kettős érzéseim vannak a könyvvel kapcsolatban. Még azt sem tudom eldönteni igazán, hogy örülök- e annak, hogy elolvastam. Miután letettem egyértelműen azt mondtam volna, hogy nem, de így, hogy már emésztettem egy kicsit, azt gondolom van haszna az ilyesminek, hogy jobban megismerjük azt, kitől is kell a legjobban félteni a gyerekeinket. Ismerjük meg mit tesznek, mi alapján gondolkodnak. Persze azt is gondolom az ilyenek, ahogy Margaux is írja, pont a lelkileg sérült gyermekekre vadásznak.

Nem tudom pontozni a könyvet, irodalmi értéke igazából nincsen. Ez a könyv borzalmas, a szó szoros értelmében az, annyira őszinte, annyira brutális... Nincs egy olyan szereplő benne, aki kicsit is épelméjű lenne, én is úgy éreztem végig, amíg olvastam, hogy őrült vagyok velük együtt. Mégsem tudtam letenni, csak lapoztam és lapoztam, olvastam és olvastam, egészen addig míg a végére nem értem. Akkor már hajnalodott. Azonnal száműztem a könyvet a szobámból. Látni sem akartam. Nem akartam, hogy a közelemben legyen. Az a borító, ami azelőtt lenyűgözött engem, most pont az ellenkező hatást érte el. Mégis tudom, hogy még fogom a ezembe venni.. Nincsenek perverz vágyaim, nem azért, hanem mert ezzel szembe kell nézni, és ismerni kell. El kell fogadni, hogy sajnos nem kevés ilyen ember flangál az utcán, és egyel bármikor szembe találkozhatunk, akár most is.

Érzékeny lelkületűeknek semmiképpen sem ajánlom! 

Torey Hayden: Egy Gyerek

Az írónő első itthon megjelenő könyvét, egy barátnőmtől kaptam kölcsön, nélküle nem is ismerném, ezúton is köszönöm neked Kató! Magam sem gondoltam volna, hogy a Szellemlány - (kritika itt) -, ennyire megfog és elborzaszt egyszerre. A legrémisztőbb az volt, hogy mindig mondogatnom kellett, magamnak, hogy ez mind igaz, és nem csak egy fiktív regényt tartok a kezemben. 

Az Egy Gyerek főszereplője, egy hat éves kislány, aki egy fához kötözött, és felgyújtott egy három éves kisfiút. A kislány, Sheila, Torey osztályába kerül, ahol eleinte nagyon nehezen tudnak dűlőre jutni vele, ugyanis igazán családja nincs, alkoholista apja "neveli" egy ruha együttese van összesen, és az is mindig bűzölög a pisitől. De ez még nem lenne semmi ahhoz képest, ahogy Sheila viselkedik. Borzalmasan agresszív, és elképesztően okos. Gyilkos kombináció. Rögtön megtalálja mindenki gyenge pontját, bosszút áll, és nagyon sok idő kell neki ahhoz, hogy igazán megnyíljon. 

Semmiképpen nem szeretném, hogy azt gondoljátok, Torey egy rosszindulatú pszichopatáról írt. Kétség sem férhet hozzá persze, lehetett volna belőle az. De szerencsére megtalálta a kislány a maga őrangyalát. 

A Szellemlányhoz képest az Egy Gyerek fele annyira sem borzasztja el az embert, sőt Sheila alakja is sokkal inkább a szívünkhöz nő. Azt hiszem ennek az is az oka, hogy Torey őt kimondottan szerette. A többi osztályban lévő csemetéről is hallunk valamit, nagyon jól kiegészítik a történetet, de semmi egyéb. 

Az a legjobb ezekben a könyvekben, hogy fantasztikusan vannak megírva. Persze a történet érdekes lenne enélkül is, de olyan zseniálisan van felépítve Torey eddig általam olvasott két könyve, hogy az ember nem tud elszakadni tőle. Annak ellenére sem, hogy az a téma, amit feldolgoz, kimondottan nehéz. Ezzel a stílussal még azt is eléri, hogy egy könnyed olvasmánynak érezzük, olykor el se higgyük azt, hogy mindaz, amit olvasunk, igaz. 

Nagyon örülök annak is, hogy a kiadó kicsit változtatott a borító anyagának a minőségén, ugyanis az előzőnek olyan vastag volt a borítója, mint egy papírlap. Ez már igazi, jó minőségű, fényes borító, ismét egy szuper, és kifejező képpel. Az oldalak is fehérek, sőt előttem az én példányomat már hárman elolvasták, mégsem akar szétesni. Azt hiszem így nyugodtan lehet dicsérni a kötést is.

Torey és Sheila

Nagyon tetszenek Torey könyvei. Hamarosan jelenik meg az új, és tudom, hogy az én polcomon annak is ott lesz a helye. Számomra tízből tíz. Azt hiszem mindenkinek olvasnia kéne egy kicsi Torey Haydent, pontosan azért, hogy néha el tudjuk azt képzelni, hogy egy különös viselkedésű ember, nem csak a csúfolódás célpontja lehet. Pont ellenkezőleg, segítségre szorul. Hiszen mindenkinek megvan a maga történe, csak sajnos, nem lehet mindenki mellett egy Torey Hayden. 

Jane Austen: Büszkeség és Balítélet

Az idei év hiánypótló projectje nálam, hogy megismerkedem néhány világhíres klasszikus regénnyel. Kezdtem a Zabhegyezővel, amitől nem voltam elájulva, aztán folytattam a Büszkeség és Balítélettel, ami már egy teljesen más dimenzió.

Tartottam ettől a könyvtől, hogy majd terjengős, unalmas leírásokkal tarkított sótlan love sztorit kapok. Nagy szerencsémre nem így történt, nagyon kellemesen csalódtam. Jane Austen nagyon jól ír, nem tudom miért, de teljesen megdöbbentett a humora. Fogalmam sincs miből gondoltam, hogy egy, az 1700-as években íródott szerelmes regényben nem lehet humor, és nem csak az, hanem szarkazmus, helyenként cinizmus. Csak úgy dagadt a májam olvasás közben a gyönyörűségtől!

Gondolom a történetet nem kell bemutatnom hosszan, mert rajtam kívül már mindenki olvasta. Adott 5 db hajadon nemes, ám szegény lány egy unalmas kisvárosban, ahova hogy hogy nem, pont most érkezett egy csapat vörös kabátos tiszt, és új magas rangú nőtlen szomszédok. A vidéki kisvárosi élet monotonságát csak a bálok színes forgataga töri meg.

A központban a Benett család áll, ahol a családfő – Mr. Benett- elkövette azt a hibát 30 éve, hogy feleségül vett egy nagyon buta sápítozós hárpiát – Mrs. Benett-et. Mindezek ellenére, az öreg derűs cinizmussal szemléli életüket, és ha teheti, elvonul könyvtárszobájába. (Nagy kedvenceim azok a jelenetek, ahol Mr. Benett cinikus humora jut előtérbe.) Aztán ott vannak a lányok, mind különböző egyéniség. Jane, a legidősebb, aki mindenkiben meglátja a jót, minden idők legnagyobb naívája, de jól áll neki, ettől szerethető. Heves érzelmeket táplál Mr. Bingley, a már említett új szomszéd iránt, ami viszonzásra is talál, ám semmi nincs bonyodalom nélkül…

Jane után a sorban következő nővér Elizabeth, aki számomra a regény igazi főszereplője, egy intelligens, gyors észjárású, önfejű lány, akinek jól felvágták a nyelvét. Ő „Miss Balítélet” a könyvben, pontosan úgy, ahogy az ő Mr. Darcy-ja „Mr. Büszkeség”.

A többi 3 húg inkább a kedves mamára ütött, nem sűrűn álltak sorba amikor az észt osztogatták, nincs szűrő az agyuk és a szájuk között, amivel gyakran szégyenbe hozzák idősebb testvéreiket és apjukat.

Hm, azt ígértem nem írok sokat a regényről, nem nagyon akar összejönni:) Annyira nagyszerűek a karakterek a regényben, egyedi és kidolgozott mind, könnyű lenne hosszú jellemzéseket írni róluk.

Talán pont a karakterek sokszínűségében rejlik a regény időtálló sikere. Vagy talán még

abban, hogy utolsó betűjéig hisz a szerelemre épülő házasságban, még akkor is, ha a helyzet kilátástalan, hiszen hozomány nélküli kisasszonyoknak nem sok esélye volt abban az időben szabad akaratukból jól házasodni. Jah, és hát a legfontosabban majdnem elfelejtettem. Mr. Darcy, a tökéletes férfi, a siker kulcsa! Tudom, hogy nagyon klisés imádni Mr. Darcy-t, nem tehetek róla, kellene otthonra (főleg, hogy őt nem tudtam másképp vizualizálni, csak Colin Firth-ként).

A regény hatására megnéztem a BBC minisorozatát, ami egy hihetetlen telitalálat. Így kell filmadaptációt készíteni kérem szépen!

Szóval kijelenthetem, hogy áldozatul estem, becsatlakoztam a B&B népes rajongó táborába!

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Gondolom rajtam kívül már mindenki olvasta, olvassa, olvasni fogja. Ugye kissé zavarba ejtő? Henrynek minden napját kísérti ez a hármasság, ugyanis időutazó. Megtréfálta a természet, egy genetikai hibával született, molekulái nem tudnak huzamosabb ideig megmaradni a jelenben. A fickó selejt, de még milyen!Teljesen megértem a nőket akiket rabul ejtett. Rosszfiúsan sármos, aki zárakat tör fel, lop, csal, verekszik,( a Whisky-s rablós effektus miatt jöhet ez be nekem) és közben ő a Könyvtáros, intelligens, érzékeny,megbízható.

Az időutazós könyvek, filmek nekem mindig kissé zagyvák, vagy logikailag megkérdőjelezhetőek, de nem Audrey Niffenegger regénye!

El sem tudom képzelni mennyit dolgozhatott a könyvén, hogy minden klappoljon, ne legyen tele bakikkal, kerek legyen, élvezhető. A nagy titok szerintem abban rejlik, hogy megvan a biztos támpont, Claire jelene, és innentől kezdve semmiféle nehézséget nem jelent követni az eseményeket. Kifejezetten élvezetes volt, hogy hol Henry , hol Claire mesélt, így látható mennyire különbözően élik meg ugyan azt. Amíg nem találkoznak össze Claire jelenében, addig az idősebb Henry tanítja mindig a lányt, ő ismeri a kapcsolatukat, aztán amikor találkoznak a jelenben – ami ugye Henrynek az első alkalom- fordul a kocka, Claire lesz az, aki gyerekkora óta ismeri és várja az ő lelki társát. Elég sok idejébe és türelmébe is kerül a lánynak, hogy a jelenében élő férfit olyanná változtassa, amilyennek korábban megismerte, minden respektem az övé, én lehet nem bírtam volna cérnával.

 

Ugye alapból egy szerelmes történetről van szó, de mégsem szívesen használom rá ezt az unalomig elcsépelt skatulyát. Egy bizonyos életkor és/vagy elfogyasztott történet után azt hinném, hogy nem lehet újat alkotni ebben az örök témában, szerencsére nagyot tévedtem (vagy mégsem vagyok olyan öreg, vagy olyat sem láttam még aki romantikus könyvet vett a kezébe).

A regény mentes minden cifra nyálas szerelmi klisétől, és mégis szentimentális érzéseket bír kelteni az olvasóban, ami szerintem jó. Ráadásul nem etet azzal a baromsággal, hogy ha szerelem van, akkor minden van, és hurráhappy. Teljesen életszagú, hogy akkor is lehetünk boldogtalanok, ha vagyunk olyan szerencsések és életünk szerelmével élünk.  Mert ahogy Claire és Henry példája is mutatja, akkor is meg kell birkózni az olyan nehézségekkel mint függőség, vetélés, alkotói válság, veszteség, stb. ,csak van aki összekaparjon a nap végén, és segítsen túljutni mindezen.

Sokáig gondolkoztam, hogy rossz lehet e Claire-nek lenni, amiért az egész élete várakozással és aggódással telik, vagy jó, mert olyanban lehetett része, amit a legtöbb ember sosem tapasztal meg.

Végül határozottan arra jutottam jó Claire-nek lenni.

Korábban olvastam véleményeket a könyvről, amiben kifejtették, hogy mennyire megöli a könyv hangulatát a vulgáris szavak használata. El nem tudtam képzelni, mi lehetett, ami ennyire pirulásra késztette a jónépet. Nem gondoltam volna, hogy a pina szó ennyire kiverheti a biztosítékot bárkinél is.:) (Nem hinném, hogy az írónőnek kukus-nunus szintű gügyögéseket kellett volna használnia, és kifejezetten életszerűen üdítő volt, hogy lány a fickó farkához nyúlt, és nem megérintette-pulzáló-férfiasságát-szűk-nadrágjában).

Találtam egy nagyon kifejező dalt a könyvhöz, Adele-től a Someone like you-t. Annyira összepasszolnak! Mindkettőnek megvan a kissé lassú, de intenzív tempója, amiben ugyan úgy megbújik a várakozás feszültsége, mint a „találkozás” öröme és szenvedélye. Még valószínűbb, hogy a könyv annyira a hatása alá vont, és előhozta a szentimentális énemet, hogy hülyeségeket írokJ.

Szóval olvassátok el, mert ez jó!

Brunonia Barry: Csipkeolvasó

Ezt a könyvet Karácsonyra kaptam a páromtól. Nagyon örültem neki, hiszen hihetetlenül imádom a boszorkányos misztikus történeteket, ezért azt gondoltam, most igazán telibe talált. Még januárban, amikor meglátogattam a nagyszüleimet, elkezdtem olvasni náluk. Akkor félre kellett raknom, annyira más volt, mint amire számítottam. Egyszerűen nem bírtam olvasni, mert nem is volt hangulatom egy szomorú atmoszférájú kötethez.

A könyv főszereplője Towner, más néven Sophya aki egy elég problémás egyén. Pszichiátrián is kezelték, még sokk terápiát is alkalmaztak nála, de az utóbbi időben sajnos meg is kellett műteni, és eltávolítani a méhét, mert tele volt daganatokkal. A műtét után tudta meg a rossz hírt, hogy szeretett rokona és nagynénje, Eva eltűnt és valószínűleg meghalt, úgyhogy azonnal haza kell mennie. Abba az otthonba, ahonnan egész életén át menekült.

Miután haza tér, Eva házába, rendkívüli nyugalom és öröm lesz úrrá rajta, ugyanis Ő már tudja, amit  a többiek nem, hogy Eva él, hiszen érzi a jelenlétét. Este lefekvés előtt beszél is vele kicsit, de már nem akarja zargatni a többi rokonát azzal, hogy későn elmondja nekik a jó hírt. Reggel megérkezik az öccse, rossz híreket hoz, Eva több napja halott, végre megtalálták. Towner ezt egyszerűen el sem akarja hinni....

Nagyon sok sebből vérzik a történet, de ennek ellenére azt kell mondjam, mégsem rossz könyv ez. Persze nem is jó, de ez már mellékes. Kezdjük először a jóval.

Nagyon érdekesnek találtam azt, hogy nem csak Towner szemén át láthatjuk a világot. Igaz sokszor ő volt a mesélő, de ennek ellenére több szereplő bőrébe is bele bújhattunk, habár csak Towner volt egyes szám első személyben írva.

A könyv hangulata szerintem zseniális, igazi borzongatós, gótikus, és komor. Érdekes volt olvasni, mert akartam is, meg nem is. És a könyvben is végig ezt a kettősséget éreztem. Ha ez szándékos, akkor azt kell mondjam a regény zseniális.

Ugyanakkor a vége kifejezetten kiszámítható, sajnos a felétől sejtettem, hogy pontosan mi is fog történni. Ennek ellenére körülbelül a felétől már elég izgalmas a könyv, az első 150 oldal ellenben vontatott, túl lassú és túl drámai. Az embernek már túl sok az a nyavajgás és szenvedés amit a szereplők megélnek.

A szereplők is nagyon különösek nekem benne, egy igazi élő figurával sem találkoztam. Csak megsebzett emberekkel, de egyéniségeket nem találtam köztük. Mindannyian ugyanolyanok voltak. Arctalan boszorkák, férfiak, és boszorkány gyűlölők.

Children sziget

Kifejezetten zavart az, hogy néha a szövegben oda nem illő kifejezéseket használt a fordító. Úgy érzem, ez a könyv nagyon szépirodalom akart lenni. Akkor legyen is az. És egy szép leíró szövegbe ne tegyünk bele olyan kifejezést, hogy "fingó papucs" és hasonlók. Sőt jobbat mondok, ennél a könyvnél minden káromkodás, amit kimondtak kést döfött a szívembe, mert annyira oda nem illő volt, és pont azoktól szólt, akiktől nem kellett volna.

A borító egyszerűen csak gyönyörű. A külső védő fólia is, az alatta rejlő könyv pedig igazi kincs. A kiadás nagyon igényes, erős kötése van, sokszor olvashatós, megéri az árát, pedig ilyet én ritkán mondok. Az angol borítók is nagyon tetszenek nekem.

Children'S Sziget másik oldalról

Mindent egybe vetve nem rossz könyv ez, a végét már séta közben olvastam ,míg hazaértem a HÉV-től. A befejezése, és lezárása is nagyon szép. A csipke olvasás titkai is gyönyörűen le vannak írva benne. Kifejező, hangulatos leírásokat is tartalmaz a könyv de én mégis kicsit többet vártam. Annyian dicsérték a molyon, hogy azt hittem, ez a könyv valami igazán különleges utazás lesz. Valahol az volt, de mégsem. Olyan volt olvasni mintha egy homályos ablakon át nézném a világot. Számomra 10-ből 7. Semmiképp nem ajánlom férfiaknak, és olyan nőknek sem, akik akció dús, élvezetes olvasmányra és hagyományos boszorkákra vágynak.

Stacey O'Brien: Wesley, kedvesem

Egy bagoly és egy lány különös és különleges története

Stacey O’Brien egy biológus-lány, aki a Caltech kutatóintézetben dolgozik. ’85-ben hozzá kerül örökbe – szárnyideg rendellenesség miatt- egy pár napos gyöngybagoly fióka, 19 boldog évet töltenek egymás mellett, a majdnem két évtizedig tartó kapcsolatuk mérföldköveit sűríti egybe a történet.

Nagyon sok nehézséggel jár felnevelni és együtt élni egy vadállattal, olyan dolgokat tett meg nap mint nap a baglyáért Stacey, amitől a legtöbben sikítva fordulnánk sarkon és futnánk mint Forest… Mint megtudtam, egy gyöngybagoly csak egereket ehet, erre van berendezkedve az emésztő rendszere, ezeket a cinciket be is kell szerezni, ami hagyján, mert le is kell ölni őket, napjában legalább négyet. Az írónő rajongását mutatja, hogy még a bagolyköpeteket is eltette emlékbe, rengeteg áldozatot hozott Wesley-ért, teljesen berendezkedett a bagolymódira, valamilyen szinten alárendelte magát az állatnak, amiért viszont csodálom, hogy mindezt boldogan és zokszó nélkül tette. Én magam is imádom az állatokat, 6 éves korom óta van kutyánk otthon, de nem vagyok biztos benne, hogy képes lettem volna végigcsinálni amit Stacey az első egy évben. A másik oldalon persze rengeteget kapott Wesleytől érzelmileg, átsegítette olyan nehézségeken, amik az életét mentették meg, valamint játékos, jókedvű, mindig bohókás természetével nagyon jó társa volt.

Aminek külön örültem, hogy nem egy nyáltól csöpögő leírás a könyv, hanem tele van hasznos ismeretterjesztő információkkal, nem csak baglyokról. Általában ír a biológusokról, mint furcsa szerzetekről, mesél a családjáról is. Nagyon jól van megszerkesztve a könyv, egy percig nem unalmas, és végig témánál marad, holott az írónő élete is épp elég érdekes lenne ahhoz, hogy a középpontba kerüljön. Nagyon tetszettek a képek Wesleyről, még közelebb hozta a történetet a szívemhez. Sokat mosolyogtam olvasás közben és néha pityeregtem is. Utóbbi oka, hogy sok szép és fájdalmas emlékeket idézett fel bennem a történet(írás közben rápillantottam Anett kutya fotójára az asztalomon, könnybe is lábadt a szemem egyből). És akkor itt el is érkeztünk oda, hogy kinek is ajánlanám a könyvet. Egyrészt azoknak természetesen, akik bolondulnak az állatokért, fogékonyak a biológia tudományára, és bármilyen morbidul is hangzik, de neveltek fel és veszítettek már el kutyát, macskát, tigrist, gilisztát, akármit. Szerintem csak az tudja megérteni az írónőt, aki már szeretett nagyon-nagyon egy állatot.

Amint utána néztem, egész kis Wesley kultusz alakult ki a neten a könyv megjelenése óta. Stacey 2008-tól írja a blogját jelenleg is, sok háttérinfóval szolgál itt: wesleytheowl.blogspot.com. A könyvnek van saját honlapja is (www.wesleytheowl.com), ahol édes kis baglyos apróságokat is lehet venni a Wesley store-ban, lehet kísértésbe esem…

J. D. Salinger: Zabhegyező

Itt volt már az ideje, hogy kezembe vegyem a világirodalom egyik nagy klasszikusát, Salinger Zabhegyezőjét. Ez a könyv is része az idei „olvassak több klasszikus és szépirodalmat” projectemnek. Arra kellett rájönnöm, hogy nagy-nagy tévedésben éltem ezzel a regénnyel kapcsolatban. Valamiért azt hittem, hogy egy belevaló, vagány srác lázadásáról szól. Nem tudom, hogy nézhettem volna be ennél jobban.

Tulajdonképpen adott Holden Caulfield, 16 éves gimnazista és notórius lehervadó, akit éppen sokadik iskolájából rúgnak ki, adódik 3 napja, amivel senkinek sem kell elszámolnia, így New York-ban őgyeleg. Ez a szituáció sok-sok kalandra adna okot, mégsem történik igazából semmi, mert a legtöbb ötletet vagy cselekvés csírát elfojt a kiscsákó letargiája. Ahogy én látom, Holden viselkedését alapvetően a testvére halála határozza meg, amit évek múltán sem tud feldolgozni, ez lehet az oka klinikai unottságának,nemtörődömségének. Találkozik a mini vakáció közben volt tanárával, apácákkal,diáktársa anyukájával,egy lánnyal, akivel randizgatott, régi haverral,kurvát rendel magának, de minden irtó/állati/pokoli unalmasan vagy csalódásként sül el. Az egyetlen kivételt húga Phoebe jelenti, akit igazán szeret, és élvezi a társaságát.

Végig nehezemre esett eldönteni, hogy Holden számára valójában ennyire érdektelen, unalmas minden, vagy csak a kor divatja alapján ez a trendi tanult viselkedésforma, egy kicsit úgy, mint az emosoknál a „hú-de-depi-vagyok-minnyá-öngyi-leszek” + „life sucks and then you die” pozőrség.

A másik gondolatom az volt olvasás közben, hogy az író a nézeteit a vallásról, hitről, a társadalomról, egy gyerek szájába adta, és így kvázi kivonta magát a felelősség alól. Lehet, hogy nincs igazam különben, de emiatt nem lett valami szimpatikus Salinger. Mert rendben van, hogy egy író a karakterein keresztül tolmácsolja saját érzésit, véleményét, de itt számomra visszásan sül el, mert egy felnőtt férfi kritikáját éreztem kibukni egy kissrác szájából.

Azt olvastam a Wikin, hogy a regényt anno több országban és az USA egyes államaiban betiltották a szabadszájúsága miatt, mint az első szlengben íródott művet. Bevallom rendkívül bosszantott a könyv nyelvezete! A hervasztó, pokoli, állati, átkozott, irtó szavak nevetséges gyakorisággal fordultak elő, amire lehet mondani, hogy egy speckós írói eszköz, csak attól még nem jó. Minden egyes alkalommal amikor Holden éppen lehervadt, én legszívesebben megráztam volna, mint egy bolhás kutyát (mégsem, nem bántanák egy kutyát sem)! Szóval lehet mondani, hogy a regény mindenféleképpen érzelmeket vált ki az olvasójából, ami jó, mert nem érdektelen, és értem is, hogy az 50-es években miért számított akkora durranásnak, de mégsem tetszett. Valószínűleg nem vagyok elég művel és szociálisan érzékeny, hogy pozitívan tudjam értékelni egy non-stop finnyogó srác 250 oldalnyi filozofálgatását.

A végére egy kis pozitívum: nagyon tetszett a cím magyarázat, mindig érdekelt, hogy vajon mit jelent
a Zabhegyező, bár ennek igazán angolul van értelme, a regény eredeti címe Catcher in the rye azaz
rozsban elfogó/elkapó (igen, a rye nem is zab, hanem rozs):

"Anyway, I keep picturing all these little kids playing some game in this big field of rye and all. Thousands of little kids, and nobody's around - nobody big, I mean - except me. And I'm standing on the edge of some crazy cliff. What I have to do, I have to catch everybody if they start to go over the cliff - I mean if they're running and they don't look where they're going I have to come out from somewhere and catch them. That's all I do all day. I'd just be the catcher in the rye and all. I know it's crazy, but that's the only thing I'd really like to be."

“…elképzelek rengeteg kis krapekot. Egy nagy tábla zabban játszanak, meg minden. Ezer meg ezer kis krapek, és senki sincs a közelben, senki felnőtt, csak én. Én meg ott állnék egy mafla nagy szikla szélén, és az volna csak a dolgom, hogy ha a kis srácok közül egy bele akar szaladni, mármint úgy értem, ha például szaladgálnak, és nem tudják, merre mennek, akkor én ott teremnék, és megfognám a srácot. Nem is csinálnék semmit, csak ezt egész nap. Én lennék a srácfogó a zabban. Tudom, ez hülyeség, de ez az egyetlen, ami igazán szívesen lennék. Tudom, hogy hülyeség.”

Paulo Coelho: Alef

Minden évtizednek megvannak a maga sikeres és felkapott írói. Vannak akik feledésbe merülnek, és vannak akiket mindig megőriz az emlékezet. Coelho pont ilyen, vagy szeretik vagy utálják. De az biztos, hogy napjaink egyik legfelkapottabb írója. Sosem olvastam még Coelho-tól semmit, kicsit elriasztott a nagy felhajtás körülötte. Féltem, hogyha túl nagy elvárásaim lesznek vele szemben, akkor biztosan nem lennék megelégedve egy könyvével sem. Inkább nem is olvastam Őt, annyi más könyv is van a világon alapon.

Az Alef talán nem is regény. Nem tudom mit mondhatnék rá. Egy kis életrajzi, filozofikus szösszenet Coelho tolmácsolásában a saját életének egy meghatározó problémájáról, és annak a problémának a megoldása felé vezető útról. A könyv feszegeti a vallás határait, az évszázadokon átívelő szerelmet, a reinkarnációt és még nagyon sok minden mást.

Coelho úgy érzi a megszokások rabjává válik, és valamit tennie kell annak érdekében, hogy újra megtalálja önmagát. Hirtelen felindulásból Londonban úgy dönt, hogy elmegy több országba is dedikálni, és minden héten más országban lesz megtalálható. Eközben kitalálja, hogy beteljesíti régi álmát, az- az végig megy a Transzszibériai vasúton. Ez egy két hetes út, és majdnem tíz ezer kilométer.

Amikor megérkezik Oroszországba, akkor találkozik Hilal-lal a török származású, zenélő fiatal lánnyal, aki minden áron vele akar tartani, és megszállottan hisz abban, hogy köztük egy túlvilági kötelék van. Coelho eleinte fel sem figyel rá, el is felejti, hogy találkoztak, de végül rájön, hogy Hilal a kulcs, amiért egyáltalán Oroszországba jött.

A könyv borítója hihetetlenül tetszik. Kifejezetten szolid, de ez semmit nem von le az értékéből. Ha levesszük a védő borítót, szintén egy jó minőségű kemény kötést kapunk, semmi cirádával. A könyv is jó minőségű, nem esik szét szerintem a századik olvasásnál sem. Nagyon ötletesnek találtam azt is, hogy a bekezdések közti elválasztót az "álef" betűvel jelölték. Az -az, a héber "A" betűvel.

Eleinte azt hittem, megadom Coelho-nak a tíz pontot, annyira elvarázsolt, ahogy írt. De - sajnos ez az én keresztem - nem szeretem a túl sok vallásos maszlagot egy könyvben, a vége felé kifejezetten erőltetettnek éreztem az Alef fogalmát, pláne amikor a huszad rangú mellék szereplő is tudományosan beszél róla. Sőt a vége felé, mikor már megszoktam, milyen szépen fogalmaz és ír Coelho - minden elismerésem a fordítónak - akkor már ez sem volt elég, hogy fenn tartsa az érdeklődésemet. A végkifejlet sem olyan volt, mint amire számítottam.

Számomra tízből hét, azt gondolom nem ezzel kellett volna kezdenem, de sebaj, lesz nekem még Coelho-m, már csak azért is, mert azt gondolom az Ő irodalma igazi értéket képvisel, és Ő tipikusan az az író, akit akkor is olvasni fognak, és nagyon szeretni, mikor mi már nem leszünk.

A könyvet nagyon köszönöm az Atheneum kiadónak!

Carlos Ruiz Zafón: A Szél Árnyéka

Vannak olyan könyvek, amikbe az ember úton- útfélen bele ütközik, mégis valamiért hátat fordít nekik. Így voltam a Szél Árnyékával én is. Nagyon sok helyen találkoztam vele, rengeteg pozitív kritikát hallottam róla, mégis úgy éreztem, ez a könyv nem nekem való. Aztán egy hatalmas leárazáson szinte fillérekért megkaphattam, így végül úgy döntöttem, mégis adok neki egy esélyt.

Érdekes módon megvétele után egy héttel neki is kezdtem, ami nálam igazi Isteni csoda, ugyanis általában mindig az új könyvek csúsznak a várólista legvégére, de valamiért mégis nagyon kedvet kaptam egy olyan regényhez, amiben nincsenek különleges teremtmények, olyanhoz, ami nem amerikai, ami kicsit más. Azt kell mondjam nagyon jól döntöttem.

Daniel-t tíz évesen vezeti be az apja az Elfeledett Könyvek Temetőjébe, ahonnan választhatott magának egy könyvet, amire egész életén át vigyáznia kell. Ennek a könyvnek a címe a Szél Árnyéka, amit egy titokzatos író, Julián Carax írt. Daniel szeretne minél többet olvasni kedvenc írójától, de sehol sem lel könyveket tőle, sőt mint megtudja a Szél Árnyéka könyve is egyedülállóan utolsó darab, mert az összes többit egy titokzatos alak elpusztította. Daniel-t nem hagyja nyugodni az író és könyv sorsa, nyomozásba kezd, mi is állhat a sok titok hátterében.

Mostanában vagy olyan könyveket olvasok, amik borzalmasak, vagy ehhez hasonló remek műveket. Engem teljesen elvarázsolt, magam sem hittem volna, hogy erre képes lesz, pláne, mert nagyon kevés spanyol írót szeretek. Nagyon tartottam attól, hogy Zafón kifejezetten Marquezes, hiszen több oldalon is olvastam, hogy hozzá hasonlítják. Vannak közös vonásaik, a néhol nagyon nyers modor,néhol túl részletes leírások, és esetleg olyan dolgokról, amikkel egy amerikai tucat könyvben sosem találkozhatnánk. Olyan őszinte megfogalmazások, és cselekmények, amiket néha az ember nem szívesen olvas, vagy az ilyen tényekről egyszerűen nem akar tudomást venni. De ezek mégsem mennek át Marquez  néhol gyomor forgató sajátosságaiba. Szerintem egyébként Marquez gyönyörűen ír, de nem nekem, én képtelen vagyok végig olvasni egy könyvét is.

Zafonnak fantasztikus történet vezetése van. Ebben a regényben szinte minden van, amit csak el tudunk képzelni, szerelem, dráma, egy kis rém mese, krimi és még a háború és a nyomor szele is megcsapkod bennünket. Eleinte nem értjük, minek mi köze egymáshoz, de a végére az egész összeáll, és mikor azt hisszük mindent tudunk, még több titokkal találkozunk.

A szereplők is rendkívül kidolgozottak, tele hibával, emberséggel, a jók nem hófehérek, vannak hibáik, és bizony botladoznak, ellenben a gonoszra nem mondhatnám el ugyanezt, ugyanis a fő gonoszba egy cseppnyi emberség sem szorult, de minden más szereplőt, nehéz lenne egyértelműen a jó vagy a rossz oldalra állítani, egyszerűen olyanok mint mi magunk, attól függ, melyik szemszögből nézzük.

A borító nekem kifejezetten tetszett, bár a gerince megtört. Örültem annak, hogy a lapok fehérek benne, és nem fognak hamar sárgulni, és annak ellenére, hogy a bortó anyaga nem nyerte el a tetszésemet, azt gondolom a könyv hangulatát fantasztikusan visszaadja. Telitalálat.

Számomra ez a könyv tízből tizenegy. Igényes, csodálatos mese felnőtteknek. Vétek lenne ezt bárkinek is kihagyni.

Jay Asher: Tizenhárom okom volt

Olvastam erről a könyvről hideget meleget, de annyira szerettem volna végre valami földhözragadt könyvet olvasni, - vámpírok, szellemek és mindenféle csodás teremtmény nélkül, - egy történetet a mai világból, hogy úgy döntöttem bele vágok ebbe. Valahogy most volt is hangulatom kicsit szomorkásat olvasni. Én egyébként is érdekesen működöm, ha minden rendben megy, és nagyon vidám és elégedett vagyok az élettel, akkor szívesen olvasok drámát is, de ha valami gond van, csak könnyed limonádékra vágyom.

Neki veselkedtem hát ennek a regénynek. A könyv arról szól, hogy Hannah-t, a tizenhat éves tini lányt mi avagy pontosabban ki(k) veszi(k) rá arra, hogy öngyilkos legyen. Ez az ok tizenhárom személy, és mind a tizenháromhoz szól, egy egy kazettán keresztül. A hallgató egy olyan fiú, aki szerelmes Hannah-ba, ez elég gyorsan le is jön, és elborzadva hallgatja végig a lány szenvedéseinek történetét.

Igen ám, de ezzel az egésszel nekem több dolog nem stimmel. Mondhatjátok, hogy szőrös szívű vagyok, de ez a regény nekem, így ahogy van, nem állja meg a helyét. Azok az okok, amiket Hannah felsorol egyszerűen nevetségesek, itt a zord Kelet- Európában meg sem kottyan senkinek az ilyesmi, persze van egy két nehezebb dolog is benne, de az sem olyan, amitől azt mondhatná valaki, hogy na akkor én most megölöm magam. Emellett nagyon zavart, hogy Hannah ráfogta a saját gyávaságát - mert igenis az öngyilkosság gyávaság, menekülés a gondok elől- arra a tizenhárom emberre, akikhez a kazettákon keresztül beszél. Ezzel megkeserítve az Ő életüket is? Hol tudom megszeretni én ezt a szereplőt? Hol tudok együtt érezni vele, amikor eleve ilyet követ el?




Ez szánalmassá változtatta az egész könyvet. Miért tenné tönkre a további tizenhárom embernek az életét? Pláne, hogy akadtak olyanok is, akik igazából semmi lényegeset nem tettek. Senki nem magyarázza be nekem, hogy amikor például Hannah megkapta a megtisztelő, iskola legjobb segge címet, azzal közelebb került ehhez a döntéshez. Nincs az a tini lány aki ezen kiakad!

Az is röhejes, hogy Amerikában ezt a könyvet már az is oktatásban használják. Én azt gondolom nagyon érdekes ez a téma. Az alapötlet egyszerűen remek. De lehettek volna sokkal keményebb indokok is. Persze mondhatnám, hogy itt jó magyar berkekben, ez semmi, de az a baj, hogy nem csak itt semmi, hanem ezek az indokok bizony az államokban is nevetségesek, ha bevalljuk ha nem.

A könyv felépítése ennek ellenére tetszett. Kifejezetten jónak tartottam a két narrátor keveredését, nem volt zavaró, inkább kiegészítette a történéseket.

A borító nekem nem adja vissza a könyvet, az angolt sokkal jobban szeretem, amin egy elárvult fiatal lány ül egy hintán. A magyaron nem értem a buborékokat sem, ennek ellenére nagyon szép a borító, nagyon hangulatos, csak nem ehhez a könyvhöz.

Selena Gomez

A könyvből még 2011-ben film is készül, Selena Gomez főszereplésével.

Nem sajnálom, hogy elolvastam, mert alapvetően élvezetes könyv volt, de végig vártam valamire, azért olvastam egyre gyorsabban, hogy az a valami megtörténjen. De nem így lett. A könyv tehát nálam tíz pontból ötöt érdemel. Mert nem volt rossz, értékelem az alapötletet, a szerkesztést. De történetileg nagyon kevéske. Inkább ha valaki megrázóbb dolgokról akar olvasni, kapjon a kezébe egy Hurley könyvet. Olcsóbb, hosszabb, jobb.

Torey Hayden: Szellemlány

Egy nagyon kedves barátnőm olvasta a könyvet, és ódákat zengett róla, ezzel olyan szinten felkeltette a figyelmemet rá, hogy négy nap múlva már itt pihent nálam. Az az már tegnap, ugyanis a könyv olyan szinten letehetetlen, hogy nem egészen két nap alatt végeztem is vele.

A történetet egy gyermek pszichológus írta, egy kislányról, aki nem beszélt. Soha egy szót nem ejtett ki az iskolában, ellenben otthon teljesen normális életet élt.

Torey egy nagymenő gyermek klinikán dolgozott, kifejezetten beteg gyerekekkel, amikor rálelt egy újság hirdetésre. Pecking kis városában lévő iskolába kerestek problémás osztállyal foglalkozó tanárt. Valami furcsa megérzés folytán Torey úgy döntött új kalandba fog, és elindult a nagyváros forgatagából, a poros Isten háta mögötti kis településre. Nem is sejtette, mi vár majd ott rá...

A könyv meglepően jól van írva és szerkesztve. Szó szerint faltam a sorokat. Nagyon szép nyelvezete van, pedig nem számítottam arra, hogy pont egy ilyen történet esetében leszek oda- vissza a fordításért. Annyira szépen van írva, gyönyörű kifejezésekkel tarkítva, hogy öröm olvasni.

De az öröm csak a magyar nyelv szépségeiről szól, maga könyv brutális, hátborzongató, és igyekszünk elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ami le van írva, az mind megtörtént,  igaz, és hogy egyáltalán ilyen valóban van a mai világban.

Nekem nincs gyerekem, de van három testvérem, és az egyik pontosan egy korú Jadievel, - a szótlan kislánnyal -    ezért még inkább szívbemarkolónak éreztem az egész történetet. Vérfagyasztóbb és megrázóbb volt bármely kitalált thrillernél. Hiába mindig igaz az a mondás, hogy a valóság mindig rémisztőbb.

A könyv borítója kimondottan szép, letisztult és modern. Az angol borítóknál sokkal jobban tetszik. Nagyon megragadó Jadie ragyogó kék szeme is. Ellenben a borító alig vastagabb a benne lévő lapoknál, emiatt a könyv nagyon sérülékeny. Plusz pontot kap viszont azért, hogy a lapok fehérek, és nem a mostanság nagy divatba jött barna, nagyon gyorsan sárguló, félfamentes oldalak.

Azt kell mondjam Jadie története megrázó és nagyon tanulságos. Leginkább azért, mert rámutat arra, hogy mi, nagy felnőttek mennyire elzárkózunk a gyerekek képzeletétől, mennyire nem törődünk velük, és arra is, hogy mik történhetnek meg velük, itt és most, akár ma, akár a szomszédban, akárhol!

Számomra történet úgy ahogy van csillagos ötös! Nem tudok bele kötni, nem tudok vitatkozni vele. Még mindig a hatása alatt vagyok, szinte a fülembe csengenek a sérült kislány szavai. Még álmomban is Őt láttam. Ha valaki el tudja viselni, hogy egy könyv ekkora hatással legyen rá, olvassa, mert kell, mert tisztában kell lennünk az ilyen dolgokkal! De készüljön fel rá! Én nem tettem. Tanulságként had mondjam el! Ne feledjétek! A Pókok mindig figyelnek!

Marina Gyacsenko- Szergej Gyacsenko: Alekszandra és a Teremtés növendékei

Annyi negatív és pozitív kritikát olvastam erről a könyvről, hogy azt gondoltam nekem is el kéne már végre, úgyhogy írtam is egy levelet a Jézuskának, hogy ha lehet még ezt a könyvet is csapja a többi közé amit kapok. Szerencsére még időben szóltam, úgyhogy az Alekszandrát is megtaláltam a fa alatt.

Körülbelül egy hónapja olvastam ki, mégis annyira bennem él a történet, bele sem kell néznem a könyvbe, hogy eszembe jussanak a szereplők nevei; pedig én ebben igazán rossz vagyok, borzalmas név memóriám van, pláne ha ismeretlen és szokatlan orosz nevekről van szó...

Szása és édesanyja elmennek nyaralni, minden tökéletesen alakul, csodálatos tengerpart, Szása édesanyja úgy néz ki szemet vetett valakire, mégis az idill közepén megjelenik a rejtélyes alak, aki nem hagyja nyugodni a lányt. Az egyik nap végül elkapja, és azt mondja neki, hogy minden egyes nap amíg haza nem mennek, hajnali négykor ki kell jönnie Szásának a tengerre és meztelenül fürödni egyet. Szása érzi, hogy nem szabad packáznia ezzel az emberrel, úgyhogy megteszi amit kér, amint kijön a tengerből három aranytallért hány. Később kiderül, hogy ezek az aranytallérok azért kellenek, hogy felvegyék őket, egy különleges hírnév nélküli főiskolára, ahol nagyon sokat tanulhatnak.

Azért meséltem el ilyen részletesen az elejét, mert mindenképpen meg akartam mutatni nektek, hogy ez nem egy szokványos könyv. Nagyon elvont és ez ami az elején van még csak meg sem közelíti azt, amit a későbbiekben várhatunk.

Mindenkinek javallom, hogy a nyelvtani tudását frissítse fel a könyv előtt, már ha nem lenne neki, vagy elfelejtette volna, mi is az a főnévi igenév, meg hasonlók :)

Nagyon szeretem az ukrán vagy az orosz könyveket. Senki más nem tudja úgy vissza adni egy kicsit a magyaros, balkáni hangulatot, mint az oroszok. Szinte éreztem a savanyú káposzta és az uborka kesernyés illatát, tökéletesen el tudtam képzelni az öreg zsigulikat és ladákat az utakon. A zörgő, csöpögő konvektorokat stb.... Ez egy külön hangulatot adott a regénynek. Különben is, hol olvasunk már olyat egy regényben, hogy uborka :D

Ami viszont zavaró, az a borító. Ugyanis teljesen más típusú könyvet várnánk, amikor ránézünk. A borító egy idilli képet ábrázol, egy tündér hajol a tóba. Na ennek a képnek köze sincs ehhez a komor világhoz, amit a könyv ad nekünk. Nekem tetszene a borító, mondjuk egy tündér mesén, de ezen a könyvön nagyon zavaró, és nem azt a réteget kapja el, akit valóban érdekelne. A benne lévő Harry Potteres utalás meg egyenesen nevetséges. Ebben nincsenek varázslók, az, hogy egy különleges iskolába járnak különleges emberek más dolog, de nehogy a Harry Potter imádók rétegének akarjuk ezt eladni, mert a legtöbbnek nem fog tetszeni.

Persze vannak kivételek. Én is közéjük tartozom, mert nekem tetszett ez a könyv. Sőt a maximális pontszámot is megadom rá, mert igazából én, ilyet még nem olvastam. Jó volt, lekötött, sokszor elborzasztott, rémálmaim voltak tőle, de jó volt. Mikor kiolvastam órákon át néztem a falat, a végén merengve. Nagyon hosszú idő volt megemészteni. De azt hiszem ilyen egy jó könyv. És nem mindig csak szép dolgokról kell olvasni. Tízből tíz.