Gondolom a blogom alapján nem gondolnátok, hogy rajongom a történelmi könyvekért, nem csak az olyanokért, amik tele vannak szerelemmel, - (bár bevallom, néha az olyan típusú könyvek is nagyon tetszenek) - hanem a nagy csatás, családokat átívelő nagyszabású történelmi regényeket is. Saylor az első sorozatával, a Sub Rosá-val szerettette meg magát velem, minden kötete megvan, mindet szeretem, és mind gyönyörű. Mikor meghallottam, hogy megjelenik egy monumentális, tíz családon átívelő regénye, ami bemutatja Róma első ezer évét, tudtam ; Kell nekem!
A regény a Pinarius és a Potitius családon át tárja elénk Róma legfantasztikusabb és híresebb pillanatait. A központjában pedig, egy különleges talizmán áll, ami mindig apáról fiúra (olykor lányra) száll. A könyvben találkozhatunk Julius Caesarral, Romolus-szal és Remus-szal, és még sok olyan különleges alakkal, akik miatt Róma az lett ami.
Aki nem lenne tisztában a Római történelemmel, esetleg egy egy kifejezést, vagy címet, mint néptribunus, vagy lektor, elfelejtett volna, javaslom nézzen utána, ugyanis az író természetesnek veszi, hogy ismerjük ezen rangok fogalmát, és nem is magyarázza el őket.
A könyvben minden egyes fejezet elején egy térképet láthatunk, ami megmutatja, az adott időszak alatt mennyit nőtt és változott Róma. Szó szerint a semmiből épül fel a szemünk láttára a hatalmas Városállam. Emellett pedig több táblázatot is tartalmaz a könyv, hogy még könnyebben eligazodhassunk a cselekmények és korok útvesztőjében.Saylor nagyon jól ír, ebben a regényben igazán minden volt, szerelem, könyörtelen sorozatgyilkosság, Vesta szűz stb... Minden történetre jut valami különlegesség, ami nagy szó egy tizenegy fejezeten át tartó regényben, ahol minden fejezet egy életet ölel fel.
A könyv borítója gyönyörű, messze a legszebb borító. A kötés több olvasást is kibír, de messze nem olyan jó minőségű, amit elvárnánk egy kemény kötéstől. A sarkok túl hegyesek a könyv gerincénél, ebből kifolyólag kimondottan érzékenyek, és hamar kopnak. Sőt, második olvasásra már el is kezdhet szakadni a gerinc. A betűk a mostani megszokott könyvekkel ellentétben bolhányi méretűek, és egy gyengébben látó embernek nehézséget okozhat az olvasásuk.
A Róma jó könyv, de! nem az a típusú regény, amit az ember leül, és egy szuszra elolvas. Olyan, mintha tizenegy novellát olvasnánk, csak a vérvonal ugyanaz. Néha ráadásul már az egyik fejezetből rögtön visszaemlékszik a másikra, a közvetlenül előtte lévőre, plusz oldalakat adva a regénynek teljesen feleslegesen. De ha úgy olvassuk, ahogy talán értelemszerű, fejezetenként, és utána félretesszük, akkor nagyon élvezetes könyvet kapunk. Ha egyszerre akarnánk elolvasni, akkor nagyon száraz és tömény, úgy semmiképp sem javaslom.
Nekem nagy élmény volt más megvilágításból is látni Róma történelmét. Nem a "nagyok" szemén keresztül. Számomra tízből nyolc. Bárcsak ilyen stílusban lennének írva a történelem könyvek is.
1 megjegyzés:
Azért, hogy a történelemkönyvek stílusa ilyen legyen azt azért nem várnám, de hogy milyen nagy erénye a könyvnek, hogy a múltba való utazást nem egyedül személyek és helyszínek neveinek átfedésével éri el a szerző nem vitás. Hanem az által is remek műről van szó, hogy megtalálja, (vagy kitalálja ami itt most mindegy) azokat a nyelvi kapcsolóelemeket melyeken keresztül az összefűzött, egymásba ágyazott különböző elbeszélések hihetővé válnak. A fejezetek egymásutánjából végül a rákövetkező fejezetek valamiféle előképekkel tudnak folytatódni, mely bevallom legnagyobb erénye a regénynek. Egyáltalán nem gondolom, hogy felesleges közbeiktatásokról lenne szó, ott ahol a szerző mesélőkedvét kiéli. Mondjuk zavart engem is a vége fele, amikor kitér még az öreg Lucius Kleopátra halálának körülményeire, elismerem. De ezt leszámítva feszesen össze van rakva a regény. Engem azok a részek zavarnak, és lehet hogy itt átfedésbe kerül véleményem a tieddel, hogy a szerző kicsit sokszor bíbelődik azzal, hogy közbeékel egy bekezdést csakhogy elmondja az illető szereplő ezt még nem tudhatja mert még nem látja a jövőt, és arról meg fogalma sem lehet mivel már elmosta az idő. pl.:, a Capitolium az a hely ahol a néhai Poticius fejét elásták, amit később megtalálnak, és szóba kerül a Poticius leszármazottak között a hegy megnevezésének etimológiája kapcsán. Az olvasó nagyon jól tudja kinek a feje, sőt ha nem is, hát sejti. Mintha feleslegesen rágnák a számba amikor élvezhetném is, hogy én tudom amit a megtestesített történelmi figura nem sejt, és meghagyna a szerző is, abban az illúzióban, hogy én rakom össze az olvasó a ködös múlt részleteit, nem pedig tálcán adják elém.
Megjegyzés küldése