Jön... Jön.... Jön... A Singh Novella

Nalini Novellája fordításának ideje elhúzódott egy kicsit, ugyanis 136 oldalas pontosan. Igazából szerintem kitesz egy éjszaka háza regényt, ugyanis 136 A4-es oldal. Remélem tetszeni fog nektek. Holnap első dolgom lesz, hogy kiteszem. Két fejezetenként fogom kitenni, mivel 10 fejezetből áll. :) Minden pénteken kaptok egy fejezetet. A Cat and Bones novellának is nekiálltam már, az sem sokkal rövidebb, úgyhogy reményeim szerint amint ezzel végzek jöhet az is. Remélem örültök a hírnek. Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy Nalini novellája szuper és semmiben sem marad el a sorozattól. :)

Mary E. Pearson: Az Imádott Jenna Fox

Nagyon megtetszettek a Ciceró új kiadványai, tényleg úgy gondolom, hogy megtalálták a minőségi ifjúsági irodalmat, és ehhez a minőséghez foggal körömmel ragaszkodnak. Maga a történet is felkeltette az érdeklődésemet, a különleges borítóról nem is beszélve.

Jenna Fox másfél éven át volt kómában, mikor váratlanul felébredt, igazi orvosi csodaként. Ám semmire sem emlékszik az életéből, így szép lassan, filmekkel próbálják emlékeztetni arra, ki is Ő valójában. Fokozatosan térnek vissza az emlékei, de már egyáltalán nem biztos abban, hogy akire emlékezik, az tényleg önmaga. Ennek ellenére minden áron vissza akar illeszkedni a társadalomba, így elkezd iskolába járni, ahol új barátokra talál. Míg egyre jobban megismeri önmagát, olyan titkok tudója lesz, amiknek jobb lett volna rejtve maradniuk. 

A Jenna Fox egy igazi meglepetés a mai ifjúsági irodalomban. Általában ebben a műfajban könnyed történeteket várunk, annak meg már örülve tapsikolunk, ha valami mondanivalója is van egy ilyen regénynek, és nem csak beáll a sorba a sok klisével tűzdelt társai közé. A Jenna Fox egy megdöbbentően különleges könyv. Azt gondolom nyugodtan lehet felnőtt olvasóknak is ajánlani, és csak azért tartozik az ifjúsági irodalom műfajába, mert egy fiatal lány fejében vagyunk, és emiatt nagyon könnyű lesz az egészet olvasni. 

Ez a történet igazából minden eddig szabályt felrúg, merőben új, és nagyon más. Végig izgalomban tartja az olvasót, végig feszülten olvassuk a sorokat, hogy vajon milyen sötét titkok fognak még kiderülni? Persze nem akarok senkit félrevezetni, ez nem egy pörgős könyv. Nincs is benne igazán akció, inkább a lelki és erkölcsi kérdésekre támaszkodik. Meddig ember egy ember? Ugyanazok a személyek vagyunk akkor is, ha minden emlékünket elvesztettük? Meddig marad velünk a lélek, ha van egyáltalán? Ilyesmi kérdésekre keresünk választ a regényben, egy kétségbeesett lány szemein keresztül. 

Annak ellenére, hogy nagyon tetszett nekem, azért a végén kicsit csalódtam. Az egész könyv úgy volt felépítve, hogy robbanni fog, de nekem ez elmaradt. Jó volt, nagyon élveztem, és utólag, ha végig gondolom teljesen érthető és logikus vége volt, sőt még megdöbbentő is, mégsem éreztem a katarzist, amit vártam. 

A borító nagyon szép, kimondottan jó minőségű de sajnos a könyv, ha nem vigyázunk rá, megtörik, úgyhogy óvatosan kell olvasni. A borító képe hihetetlenül ötletes, nagyon visszaadja miről is szól igazán ez a könyv. Amit betettem angol borítót viszont picit jobban tetszik. Nem is tudom miért, mindenesetre jobban megfogott. 

Ha valaki egy különleges, nem csak szerelemmel és vámpírokkal tarkított ifjúsági könyvet szeretne olvasni, mindenképpen javaslom, az ennél a kategóriánál kissé komolyabb Jenna Black-et. Én kimondottan élveztem, egy nap alatt elolvastam, mindenkinek csak javasolni tudom, mivel ez nem egy kimondott csajos könyv.

Számomra tízből nyolc. Azért kap csak ennyit, mert kicsit többet vártam tőle. Néhány dolognál pedig úgy éreztem túlságosan elkapkodta a kifejtést az írónő. Ez a könyv nyugodtan lehetett volna száz oldallal hosszabb semmit nem ártott volna neki, sőt! Ennek ellenére aki minőségre vágyik, különlegességre, ki ne hagyja Jenna Black-et. Mert nagyon jó könyv, csak én kicsit szőrös szívű vagyok. 

A könyvet nagyon köszönöm a Ciceró kiadónak!

Jonathan Stroud: Salamon Király Gyűrűje

Régesrég, egy messzi messzi városban..... ismét találkozhatunk Bartimaeus-szal. Nem is magyaráznám tovább, hogyan is találtam a könyvre, mert egyértelmű. Nekem minden olyan könyv kell, ami az én kedvenc, szórakozott dzsinemről szól.

Ne tévesszen meg minket az, hogy a borítón egy négyes szám virít, ugyanis ezt a kötetet úgy is olvashatjuk, hogy nem ismerjük a trilógiát. Minden fogalmat elmesél nekünk Bart, a szokásos mókás módján. Persze nem árt, ha ismerjük az eredeti könyveket, azáltal sokkal jobban megértjük a szereplőket és a világot is.

A jelenlegi kötet Salamon király uralkodása alatti Jeruzsálembe kalauzol minket. Salamon királynak óriási hatalma van, ugyanis a tulajdonában van az a Gyűrű, amivel minden másik világból származó lényt igába tud hajtani. Pontosan ezért van rengeteg imádója és gyűlölője is. Sötét felhők gyülekeznek Jeruzsálem felett, és persze Bartimaeus mindennek a közép pontjában áll, ahogy megszokhattuk...

A könyv hozza a színvonalát a sorozatnak, igazi színfolt volt az idei olvasmány élményeim között. Bartimaeus-on még mindig lehet kacagni, izgulni, hüledezni és megdöbbenni. A könyv az első sortól az utolsóig izgalmas, pörgős, igazi kézhez növős, letehetetlen olvasmány. 

Bartimaeus nem volt másmilyen ezer évvel az első sorozat előtt sem. Már akkor ő volt a legfurfangosabb, legnagyképűbb, leghumorosabb (Sose felejtsük el, hogy Ő találta fel a szarkazmust!), és legigazság szeretőbb dzsinn az egész világon és még azon is túl. A további szereplők is nagyon szerethetők, vagy épp utálhatók de meg kell hagyni,  messze nincs olyan jellemrajz ebben a részben, mint a trilógiában, ugyanis ez inkább olyan, mint egy felturbózott mese, az Ezeregy éjszaka történeteiből. Van a gonosz varázsló, a jó dzsinn, a jó lelkű, hazájáért mindent megtevő harcos stb... Persze itt is megdöbbenünk, mert nem mindenki az, aminek látszik, de alapvetően nincs bennem az az érzés, mikor Nathanielről olvastam - a trilógia egyik főszereplője - hogy nem tudtam eldönteni, hogy most szeressem-e vagy utáljam. (Inkább a második.) 

A kötés nagyon jó minőségű, bár kicsit bánom, hogy nem karton, de kárpótol, hogy a borítója gyönyörű és végre olyan, amilyet ez a sorozat megérdemel. Az előző köteteket is újra nyomták és immáron álomszép borítóval kerülhetnek mindenki polcára. Annak ellenére, hogy nem kemény borítósak, nem kell megijedni, a gerinc nem törik, kifejezetten jó anyagú a papírkötés, normális betű mérettel és sorközökkel. Abszolút megéri az árát. 

A sorozat negyedik része gyönyörűen hozza a színvonalat, bár a trilógiáét nem érte el. Ez persze engem egy cseppet sem zavart, hiszen egy újabb, és sokat emlegetett kalandját ismertem meg minden idők legmókásabb dzsinnjének - (Ha nem olvastátok volna, higgyetek nekem, nem az Aladdin - ban szereplő kék ürge a legviccesebb, ha pedig már olvastátok úgyis tudjátok ezt.). 

A tízből tíz pontot könnyen besöpri magának. Az idei év egyik nagy befutója nálam. Remélem Stroud még fog írni Bartemaeusról és kalandjairól. Életem végéig tudnám olvasgatni a történeteit. 

A könyvet nagyon köszönöm az Animus kiadónak!

Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

Vannak olyan könyvek, amik felett valami miatt elsiklunk, miközben a könyvesboltokban sétálunk, vagy ha az internetes áruházakat böngésszük. Nem is tudjuk, néha mekkora kincsek rejlenek az eldugottabb polcokban, vagy a szolidabb borítók mögött. Az ilyen könyvekre néha fel kell hívnunk a figyelmet, és pontosan ezt szeretném most én is tenni, ugyanis egy olyan kincsre bukkantam, amit azt hiszem, még az unokáimnak is mutogatni fogok. 

Amerikában egyre gyakrabban előfordulnak a tini gyilkosságok, amik hihetetlen könyörtelenségről tesznek tanúbizonyságot, és igazából semmi értelmük sincs, csak a puszta magamutogatás. Eva-t, a negyvenes család anyát különösen elborzasztják ezek az esetek, nyomon követte mindig is az ilyen típusú gyilkosságokat, ám azt álmában sem gondolta volna, hogy egyszer a saját családján belül is lesz egy ilyen könyörtelen, hidegvérű gyilkos, aki ráadásul nem más, mint a fia. 

Ez a könyv, egy igazi önvallomás. A regényben Eva gondolatait láthatjuk, aki az elhidegült férjének irkált levelein keresztül ismerteti meg velünk Kevin történetét, és meséli el, mi is volt a szerepe ebben az egész gyilkosságban. Már a születése előttől elkezdi boncolgatni, mit és hol rontott el, és igazából végig filozofáljuk Kevin és a családja életét. 

Eva egy igazi emberi lény, egyáltalán nem tökéletes, sőt néhol kimondottan ellenszenves, ahogy az egész családja ilyen. Valahol persze megkedveljük, de igazán senki sem tud a szívünkhöz nőni. Sem az igazi amerikai, túl optimista elvakult férj, sem a csöndes és számító Kevin, akinek a tetteire egyszerűen nem találunk szavakat, se nem Eva, akit mire megkedvelnénk végre, rideg szkepticizmussal taszít el magától minket jó messzire. 

Mégis megértjük, sosem szeretnénk a helyében lenni, bár a regényben végig olyanok vagyunk mint Ő, hisz az ő fejével gondolkodunk. A megható jelenetekben, a szomorú pillanatokban sem tudunk sírni, fagyosan, karót nyelten  tekintünk mindenre, persze mélyen ott húzódik bennünk valahol a végeláthatatlan, kimondhatatlan szomorúság, de nem tud kitörni, egészen a végső vallomásig nem. 

Annak ellenére, hogy tudjuk mi lesz a könyv végkimenetele, egészen a végéig húzódik egy komor feszültség, mintha egy lappangó titok tárulkozna ki előttünk szép lassan, ami persze igaz is. Ám ami a legmegdöbbentőbb, hogy a szorongás a könyv befejezése után sem múlik el. Az egész dolog szíven üt minket, és nem szeretnénk befejezni. Egészen addig nem, míg minden el nem rendeződik. Ám erre várhatunk...

A könyv minősége nagyon jó, megéri az árát, ugyanis a kemény kötés nem deformálódott el, a lapok hófehérek benne, a betűk pont a határán vannak a bolha és a még olvasható között, de nekem még teljesen elfogadhatóak voltak. Külön örültem, hogy a könyv nem azért négyszázötven oldal, mert ujjnyi vastag sorközökkel és lóbetűkkel van tele. A borító igazából semmi különös, kicsit jellegtelen a számomra, de talán pont ezzel az egyszerűségével passzol tökéletesen a könyvhöz. 

Lionel Shriver regénye úgy érzem megtört bennem valamit. Olyan hatással volt rám, amire magam sem gondoltam volna, hogy lehetséges. Őszinte leszek, én sosem akartam gyereket, pontosan ezért tudtam nagyon megérteni Eva-t. Miközben a gondolatait olvastam, borsódzott a hátam, olyan volt, mintha én magam mondtam volna őket, és nagyon szégyelltem magam. Úgy éreztem a gyerek csak betolakodna a párom és köztem lévő fantasztikus, és több éven át sínen lévő boldog kapcsolatba. Mégis ez a borzalmas történet, és Eva győzött meg arról, hogy talán valamikor egyszer én is szeretnék egy csecsemőt. A könyv tízből tizenegy pontos. Őszintén mondom, meghatározó élmény volt! Minden nőnek, anyának, jövendőbeli anyának, apának, nagymamának el kellene olvasnia!

A könyvet nagyon, nagyon köszönöm a Gabo kiadónak! 

Julie Kagawa: Iron King

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és annak egy kicsi lánya akit a király a saját biztonsága érdekében, egy furcsa, idegen, világba száműzött, ahol a mesék csak a könyvekben léteztek. A kislány nem tudta ki is a király, nem emlékezett rá, így hétköznapi világban élt, míg nem a gonosz el nem rabolta szeretett kistestvérét, akit meg kellett találnia, és emiatt vissza kellett térnie a saját otthonába, ebben egy régi barátja segítségére volt és elindultak a nagy kalandra és mentek, mentek, mendegéltek...

És mentek, mentek, mendegéltek....

Majd csatlakozott a csapathoz egy furcsa macska, és ím lettek hárman....

És mentek, mentek, mendegéltek....

Majd csatlakozott a csapathoz a legkisebb királyfi, és így lettek négyen....

És mentek, mentek, mendegéltek, át az Óperenciás tengeren is túl, át az üveghegyen is túl, ahol a kurta farkú malac túr....

Mint látjátok, elmeséltem nektek pár mondatban, Julie Kagawa nagysikerű regényét, ami az elején olyan, mint egy modern Alice Csodaországban, majd átcsap magyar népmesékbe, a végén pedig érvénybe lép a "Fuss, Forest, fuss!" üzemmód. Bizony ebben a könyvben maximum két- három percre állunk meg. Hol elmaradoznak mellőlünk a barátaink, hol mellénk állnak, de alapvetően csak megyünk, futunk, elkapnak, kiszabadulunk, majd megyünk tovább, majd már magunktól rohanunk a gonosz karjaiba, aztán elkapnak, megmenekülünk és így tovább... Az élet egy örök körforgás... Ebből a könyvből ezt tökéletesen megtanulhatjuk. 

Amúgy nagy dillemában vagyok, rég volt ennyire nehéz kritikát írnom, ugyanis a könyvnek vannak kifejezett jó részei, amit nem szívesen teszek le, ugyanakkor vannak olyanok, amin szinte lehetetlen átlendülni. Sok nagyon kreatív dolog van a könyvben, maga a világ kitalálása is szuper, egyedi, és ez végre nem egy tucat könyv.

A főszereplő lány is szimpatikus, bár még mindig nem tudom egyszerűen megérteni, hogy szeretnek bele egyik pillanatról a másikba, egymásba a szereplők. Nekem ez felfoghatatlan. Lehet rám köveket dobálni, de velem ilyen sosem történt. És az is oké, hogy ez mese, de akkor is valamennyi idő teljen már el, és az a valamennyi ne három- négy nap legyen. Vagy rendben, vonzódjanak, lobbanjanak lángra, de az életüket ne kockáztassák már egymásért... Rendben... tudom... Rómeó és Júlia... Lehet nekem nem való az ilyesmi.

Viszont ki tudok emelni egy hatalmas pozitívumot is. A könyv gyönyörű, sőt a beltartalma is nagyon szép. A betűk se nem bolhányiak, se nem ló méretűek, ez egy igazi könyv, minden túlzás nélkül. A borítójából két típust lehet rendelni, a csillogósat, ami jó csicsás, de nekem nagyon bejön, és a dombor nyomásosat. Nekem a második van meg, és higgyétek el, a második kötetből, a csilli- villi ezerszer szebb! :) Nem fiúknak készült ez a könyv, az látszik na!

A könyv nyelv nehézsége mindössze két pontos, kifejezetten könnyen olvasható.

Lényeg a lényeg, egyszerűen tanácstalan vagyok, mi legyen vele. A végére egész belehúzott a sztori, azt egyben el tudtam olvasni, és még le is kötött, de túl sok volt az üres holtjárat. Túl sok elemet vett el az Alice csodaországból, őszintén csodálom, hogy a főhős Maggie lett, és nem Alice. Kíváncsi vagyok különben a következő kötetre, el fogom olvasni, de nem most... és nem is a közeljövőben. Utána ha az is ilyen, valószínűleg, mi búcsút intünk egymásnak! A könyv 5 pontos. 

Dragon Age vs. Dragon Age II

Az olvasás mellett az egyik legnagyobb szenvedélyem a sok- sok Pc játék. Ebből van néhány különleges darab, ilyen a Dragon Age, a The Witcher I, II, Mass Effect, Heroes.... Mint látjátok leginkább a fantasy-s játékok körében forgok, legjobban az rpg-ket szeretem, és most, hogy kijött minden idők egyik legkedveltebb RPG-jének, a Dragon Age-nek a folytatása, amit hihetetlenül vártam, mindenképp akartam írni róla. Mindaz amit leírok, kikívánkozik belőlem. Tudom ez nem könyves poszt, de egyszerűen nem bírom, mert annyira csalódott vagyok. 

A Dragon Age - Origins egy igazi gyöngyszem az RPG játékosok körében, rengeteg plusz DLC, és egy nagy kiegészítő is tartozik az összélményhez, amiben ugyanazzal a személy-el játszhatunk, akivel voltunk az eredeti játékban. Nagyon sok különböző kezdő mód van, mindenféle variánssal, választani lehet, hogy ember, elf vagy törpe akar lenni valaki, ezen felül, hogy milyen nemű és hogy milyen kasztba tartozik. Persze törp nem lehet varázsló, de alapvetően már az indulásnál több választási lehetőségünk van, nem beszélve arról, hogy pontosan megszabhatjuk, hogyan is nézzünk ki. 

DA 2 szörnyei és a kidolgozás

A Dragon Age II ebben a tekintetben nagyon elmarad elődjétől. Jelenleg csak emberek lehetünk, korlátozott küllemi beállításokkal, ami még szinte non- sense, hogy az emberek külleme majdhogynem csúnyább, mint az előző játékban. Magasan elmaradnak a mai játékok szintjétől, ha valaki igazán szép emberi ábrázolásokat akar látni, nézze meg a The Witchert. Ott minden klappol, és mindenki különböző, de ami ebben van az szégyen és gyalázat. Ráadásul az elfeket szinte Ufo szerű valamikké elcsúfították, extra csúf manó fülekkel, amiket még  Dobby is megirigyelne a Harry Potterből, és ezek az izék ráadásul merőlegesen állnak ki a fejekből. Nem beszélve a hatalmas manó szemekről sem. Nagy csalódás mit ne mondjak, az elfekre egyszerűen csak rossz ránézni. 

DA - Origins ugyanaz a szörny, nézzük a hátteret! 

De ez még csak a küllemi rész, ha csak ezzel lenne gond, nem is mondanék semmit, mert láttunk már ilyet sajnos, hogy ami jó, azt is megváltoztatják, bár a kunárik szarvval nagyon tetszettek nekem. De elkalandoztam, visszatérve az eredeti témához, maga a DA II, kifejezetten szép játék, kicsit erős gép kell hozzá, ugyanis egy négy magos procit bizony igényel, nem beszélve a rengeteg memória mennyiségről. Ennél már csak a The Witcher II a keményebb, ami nem fut el max grafikán 4 giga belső memória mellett sem, hiába van fullos videokártya és hat magos processzor. Persze nem mondom, megéri az élményt, mert a The Witcher szemet gyönyörködtető játék, de most nem erről van szó. Meggyőződésem egyébként, hogy a mozgásokat, kivéve a csatáknál, úgy ahogy átvették a DA Origins-ből. Az egyetlen dolog ami kifejezetten tetszett az az, hogy a varázsló végre nem púpos öregnénit játszva lövöldöz a bottal, hanem különböző mozdulatokkal.

DA II egy sárkány

A térképe a DA II. -nek negyed akkora maximum, mint az eredeti Origins -é, a dolgok messze nincsenek annyira kidolgozva, fele annyi tárgy sincs, sőt igazi nagy történet menet sincs benne, úgy érzem nincs miért küzdenem, csak sodródom az árral, szerzek pénzt és kész, semmi olyan monumentális nincs benne, mint az első részben, ahol össze kellett fognia a fajoknak egymásért, és minden fajnak el kellett nyerni a bizalmát. Itt semmi ilyesmi sincs, alig járunk erdőben, de ha járunk is a város falain kívül, akkor is csak monoton, komor pusztaságokon, amikben semmi szép sincs. Ha a szörnyek idejében volt gyönyörű elf erdő, akkor most utána vajon miért nincs? 

A játék hihetetlenül könnyű, ha akarnék se tudnék meghalni benne, taktikázni elvétve lehet, messze nincs benne annyi képesség, döntés lehetőség mint az Origins-ben. A varázslónak is le vannak egyszerűsítve a varázslatai, nem beszélve arról, hogy szinte feleannyit tanulhat csak meg, és a legjobb varázslatokat eltörölték. Ami pedig megmaradt, az sem úgy működik mint a régi. A harcosoknak is csak korlátozott lehetőségei vannak, de azt hiszem itt az egész játék a varázs használókra van kihegyezve. 

Kunári szarvakkal a DA II-ben

Nagyon zavart az is, hogy itt nincs közös tábor, hanem mindenkit meg kell keresnem valahol, vagy egy üres fekete képernyőnél kiválasztani ki is legyen. A kommunikációs panel is le lett butítva, legtöbbször mindig csak három féle választ tudok adni, azt is, mintha idióta lennék kijelezték, hogy melyik a jó, rossz és a vicces verzió. Nehogy véletlenül eltévesszem. Az Originsban rengeteg féleképpen alakíthattam a dolgok folyamát, itt ez nincs meg, csak annyi, hogy megyek ugyanazokon a pályákon újra és újra... Ugyanazokon a helyeken, már marhára unom, semmi pluszt nem ad, és nyirbálom agyatlanul az embereket, akik garantáltan kipurcannak, nem kell nekem különösebben megerőltetnem magam. 

Gondoljunk csak bele egyébként, hogy ez a játék nem egész két év alatt készült el. A The Witcher II-t majdnem öt évig készítették, meg is lett az eredménye. A DA II- nél mindenkit siettetek, a dalszerzőt, a grafikusokat, mindenkit. Az ilyennek sosincs jó vége, és látszik is a játékon, hogy össze lett csapva az egész. 

Sárkány a Dragon Age Origins- ből

A lényeg a lényeg, ez a játék nem a megszállott, igényes RPG fanoknak ajánlott, nem azoknak, akik gondolkozni akarnak egy játékban, mindent maguk akarnak intézni, kapcsolatokat kötni, különböző tárgyakat fabrikálni... Ebben a játékban minden le van butítva egy tíz éves gyerek szintjére, gondolom azért, hátha többen veszik majd meg, ha nem olyan nehéz és nem olyan bonyolult. Számomra ez nem igazi RPG, az meg hogy Dragon Age, azt felejtsük el. Ez egy olcsó másolata egy legendának, amit még csak meg sem sikerült közelíteni, semmilyen módon. És ez sajnos elég szomorú. 

Csak utólagosan jegyezném meg, hogy érdemes a képeken megnézni nagyban, és összehasonlítani a két játékot. :)

Kate Morton: Felszáll a Köd

Ez tipikusan az a könyv volt, amit megláttam és megszerettem. Annyira szép és igényes, plusz amikor elolvastam a tartalmát, hogy elvileg, ez egy gótikus regény, és századelős a történet, nem is haboztam, szépen tettem is be a kosárkámba a könyvet, amivel akár ölni is lehet. (féltégla)

A történetünk egy átlagos úri családról szól, valahol Anglia berkeiben, ahol még szolgák dolgoztak a nagy kúriákban, ahol mindig az első szülött fiú volt a család főbüszkesége, amikor még úgy gondoltak a háborúra, mint egy új kaland kezdetére, és csak akkor jöttek rá, hogy nem játék, amikor valakit elvesztettek.

A történetünk persze nem itt kezdődik, hanem a huszadik század végén, amikor is Grace- t, aki valaha szolgáló volt a Rivertoni házban, megkeresi egy rendezőnő, hogy a házban megesett tragikus történetről filmet szeretne forgatni. Grace elméje egyre inkább visszatér a múltba, és általa megismerhetjük az igazságot, amit majdnem egy évszázadig rejtegetett, és most végre napvilágra kerül. 

A regény nagyon furcsa, tényleg egy kissé szenilis idős hölgy fejében vagyunk, akinek úgymond kiesnek a gondolatok már a fejéből, és inkább a múltban él, amit úgy érzékel, mintha maga a múlt lenne a jelen. Közben persze, néha észhez tér, és rájön, hogy jelenleg éppen egy autóban ül, vagy már az ágyában fekszik.

Nagyon sokan dicsérték ezt a könyvet előttem, szinte szó szerint agyba főbe, különlegességét is többen hangsúlyozták, amihez kétség sem fér, mivel nagyon egyedi. Nekem olykor mégis egy kicsit bő lére eresztett volt. A hatszáz oldal helyett, szerintem négyszázba minden belefért volna, és akkor nem lettek volna unalmas részek.

A jellemrajzok egyszerűen fantasztikusak, Grace egy nagyon hihető, eleven karakter, és vele együtt a többiek is. A legapróbb cselekmény is közrejátszik a végkimenetelbe, ami olyan, mint maga az élet. Nagyon sok mindent gondolhatunk arról, hogy mi lesz végül a befejezés, a csattanó, de azt ami valójában történt, sosem találnánk ki.

Nem egy vidám regény ez, ó, csöppet sem. Kicsit szomorkás, kicsit misztikus, kicsit keserédes. Azt gondolom nagyon találó címe van, a Felszáll a Köd valahogy pontosan érezteti velünk a könyv hangulatát. Miközben olvasom, olyan mintha egy ködben állnék, ami csak a legvégén oszlik el. 

Riverton Kastély

A könyv mint már mondtam, hatalmas, hatszáz oldal. Ennek ellenére a gerince nem törik, szép állapotú maradt nálam a fedőlap is, nem beszélve arról, hogy mennyire igényes, és gyönyörű a kép van rá nyomtatva. A sortávolságot azonban túlzásnak tartom, ez a könyv majdnem fele ilyen vastag lehetett volna, ha egy kicsit lecsökkentik azt. Persze tudom, akkor nem lehet 3500 forintos áron eladni. De így viszont kényelmetlen olvasni. 

Lényeg a lényeg. Ez a könyv jó, érdekes, de nem hiszem, hogy akármikor szívesen újra neki látnék. Igazi hangulat könyv, és még így is kicsit túl lassú folyású nekem, ugyanakkor nagyon reális képet mutat az akkori világ szörnyűségeiről és szépségeiről egyaránt. Számomra tízből nyolc. De nem hinném, hogy több könyvét megvenném az írónőnek, nem nekem való.