Charlaine Harris: Véres Tavasz

Azt kell mondjam, nekem különösen szívügyem ez a sorozat, mivel az első kötete volt a legeslegelső paranormális könyv, amit valaha olvastam. Nem bántam meg, ugyanis egy nagyon igényes és nagyon jól kidolgozott krimit kaptam, amiben minden volt, ami csak szem- szájnak ingere. A sorozatnak ez a jó tulajdonsága egész végig megmarad (kivéve a hatodik kötetet), mind izgalmas, tele nem várt fordulatokkal.

Véget ért a Tündérháború amiben Sookie súlyosan megsebesült. A Tündérvilág és a mi világunk közötti kapuk lezáródtak, ellenben maradt még egy két tündér, akik úgy döntöttek, inkább a Földön élnének tovább, és ezek között maradt egy olyan is, aki Sookie vérére szomjazik. Eközben, hogy ne legyen minden olyan egyszerű, Eric-et is meglátogatja az alkotója, és vele van egy rendkívül különleges és félelmetes társ is. Sookie ismét benne van a slamasztikában.

Még csak angolul olvastam, nagyon tetszett, mert egyre jobban megismerjük Eric igazi arcát. Bár persze látom én, ezzel sok ember nehezen barátkozik meg, főleg, hoyg a macho külső kedves szívet takar, legalábbis Sookie felé.

A történet nagyon pörgős, érdekes, a végén van egy nagyon erős csavar is, és ennek kifejezetten örültem, végig bizonytalanságban érezzük magunkat, és egyszerűen nem szeretnénk megválni a könyvtől. Sajnos mivel nagyon rövid, nem is nehéz kiolvasni egy délután alatt.

A címmel nagyon nem vagyok kiegyezve, az angol cím Dead in the Family - Halott a családban, sokkal jobban visszaadja a történetet, egyszerűen nem tudom hogyan adják ezeket a címeket az Ulpiusnál, hasukra csapnak és gondolnak egyet? Találjanak már ki valami olyat, aminek köze is van a történethez.

Jelenleg ez az utolsó Amerikában megjelent Sookie Stackhouse kötet, de nem szabad búsulni, ugyanis az írónő idénre még nagyon sok meglepetést tartogat számunkra. Először is májusban jön is a következő kötet angolul. Augusztusban pedig két novella is napvilágot lát, emellett pedig megjelenik a Sookie Stackhouse Companion című gyűjtemény, amiben Samről és családjáról is olvashatunk. Októberben pedig még egy új novella várható. Szóval nem szabad elkeseredni.

Ennek ellenére Harris kijelentette, hoyg látja már a végét a sorozatnak és már nincs sok hátra. Nagyon sajnálni fogom ha eljön ez az idő, de nem várnám meg, mire Anita Blake-esen ez is leromlik. Kíváncsi leszek, Sookie után mit tervez.

Az angol borító nagyon tetszett, nagyon kifejező, míg a magyar... Elnézést ha vulgáris vagyok, de engem konkrétan arra emlékeztet, amikor egy nőnek megjön a télapó, nem hiszem el ismét, hogy nem lehetett volna valami épkézlábat összehozni, már a végén egész szépek voltak a borítók. Persze meg sem közelítették az angolt, de akkor is.

Mindent egybe vetve ez is jó Sookie könyv volt, viszont nem borzongtam tőle halálra magam, inkább kellemes kikapcsolódást nyújtott, számomra tízből kilenc, mert azért ennél a résznél van sokkal jobb Sookie Stackhouse könyv is.

Moning nap keddenként!

Szeretném bevezetni, hogy minden kedden Moning-gal kapcsolatban megjelenítek a blogon, híreket, újdonságokat, szösszeneteket, remélem örülni fogtok neki. :) Előzetesen egy kép a Barrons Könyvek és Apróságokról, ahogy Moning elképzeli:

Patricia Briggs: Megszólít a Hold

Amint meghallottam, hogy az Agave kiadó bele vág egy új paranormális krimibe, azonnal utána olvastam a sorozat hátterének. Briggs rögtön felkeltette az érdeklődésemet, hiszen láttam, hogy az Ő első műfaja, és maga amivel befutott nem más mint a fantasy, az a stílus amit én mindennél jobban szeretek. Így nem is volt csoda, hogy a megjelenés első napján rohantam érte az Agavéhoz, és neki is láttam az olvasásnak.

Az írónő ráadásul Indián származású, gondolom innen származik a farkasok nagy szeretete is, és az indián kultúra ismerete, aminek igencsak hasznát veszi a könyveiben.

Mercy Thomson egy járó, prérifarkas bőrbe tud bújni amikor csak akar, de emellett egy teljesen hétköznapi életet élő autószerelő. Minden unalmasan és megszokottan történik piciny életében, mikor egyszer csak megjelenik egy fiatal vérfarkas a küszöbén, és munkát kér. Mercy fel is veszi, mert látja, hogy alig lehet több mint tizenöt éves. Ezzel persze minden létező gondot a nyakába zúdít, ugyanis kinyír egy vérfarkast aki a fiú nyomában van, és ezzel bizony kihívhatja a körzet alfa vérfarkasának a haragját.

Hihetetlenül örülök ennek a könyvnek, ugyanis végre valami igényes a piacon ismét. Nagyon jó és élvezhető stílusban van írva, néha ugyan kicsit döcög a fordítás; az alfa hímmel folytatott beszélgetéseket néha kimondottan erőltetettnek éreztem, főleg mert Mercy hol magázza, hol önözi és hol tegezi, ez hihetetlenül zavaró, de emellett nem sok mindenbe tudok bele kötni. Azt gondolom ez a fordítás igényes és jó munka, hozzáteszem, az Agavéban még sosem csalódtam e téren.

A történet olyan izgalmas, hogy oda szegezi az olvasót a székhez, és nem ereszti egészen addig, míg ki nem derül, ki is áll a rejtélyek hátterében. Alapvetően úgy látom, hogy ez egy "epizódos" sorozat lesz, az az minden részben elkövetnek egy bűntényt és azt meg kell oldani. Sokan mondják, hogy a sorozat kimondottan hajaz Anita Blake-re, de ez nem igaz, ebben az esetben minden vámpíros krimi hajaz rá.

Mercy karaktere kimondottan különbözik Anitáétól, az őt körülvevő teremtmények is nagyon egyediek, a vámpírok végre ismét az ellenség táborába tartoznak (igen, vannak ebben is... azt hiszem ők a kötelező elemek... egyszerűen borzalom, valahol hagyják már ki őket a könyvekből!!).

Ami különösen tetszett, hogy ez a történet igazán a FARKASOKRÓL szól. Mivel nekem mindig is Ők voltak a szívem csücskei, sokkal közelebb éreztem magamhoz a szereplőket.                                    

Mercy történetében van szerelem, sőt szerelmi háromszög is, de nem ezen van a hangsúly. Ha valaki ilyet szeretne az írónőtől olvasni, és jól tud angolul, annak sokkal inkább javaslom az Alpha & Omega című sorozatot. Ugyanúgy Mercy világában játszódik a történet, de ezzel a könyvvel szemben, -ahol a krimin van a hangsúly és a történeten-, abban a sorozatban a szerelem dominál, és a krimi szál a háttérbe szorul. A borító viszont, -nagy csalódásomra- nem nyerte el a tetszésemet. Nekem nem adja vissza a történetet, egyszerűen annyi fantasztikus és frappáns borítót ki lehetett volna találni, farkasokkal, indiánokkal, különleges kavargó színekkel... Nem értem... Az Agave adja ki itthon a legeslegszebb borítókat, ez pedig kimondottan jellegtelen. Szerencsére a tartalom olyan, hogy nem vagyok hajlandó lepontozni a borító miatt.

Nem is szeretném tovább dicsérni, ugyanis ez az a könyv, amiről igazán ódákat tudnék zengeni, és körülbelül még háromszor ilyen hosszú posztot kanyarítanék ide, aminek nem örülne senki. Maradjunk annyiban, hogy Mercy és a farkasai a kedvenceim közé fészkelték be magukat, és nem hiszem, hogy hamarosan elvesztenék a megtisztelő pozíciójukat. Lényeg a lényeg, a farkasok ma 10 pontot zsebeltek be tőlem. Fantasztikus élmény volt, minél előbb akarok még többet belőle! Hozzá tenném még, hogy az első kötetből idén még visual novel jelenik meg Amerikában. Biztos vagyok benne, hogy nekem a polcomon kell lennie annak is, úgyhogy mindenképp kaptok hírt majd felőle.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak és Lobo-nak!

Kerstin Gier: Rubinvörös

Ha van téma, ami engem foglalkoztat, az az időutazás. Kicsinek imádtam a Vissza a Jövőbe minden egyes epizódját, nem beszélve az olyan könyvekről, amik arról szóltak, hogyan is lehet manipulálni az időt. De még ez sem lett volna elég a Rubinvöröshöz, de még Karácsony előtt egyik nap betértem a Libribe, hogy megvegyem a Méregnaplókat, és akkor megláttam a Rubinvöröst, gyönyörű, kemény kötéses borításban. Azt kell monjdam azonnal beleszerettem. Nem volt megállás, kívánság listára fel! Szerencsére meg is érkezett a Karácsony fa alá, épen és egészségben.

Gwendolyn egy tizenhat éves, kicsit szétszórt fruska, aki olyan családban nőtt fel, ahol az időutazáshoz szükséges gén, egyenes ágon öröklődik. Persze Ő teljesen nyugodt, hiszen biztos, hogy nem Ő, hanem Charlotte, az egyik rokona, a kiválasztott. Gwen persze nem sokáig örülhet, ugyanis kiderül, amikor valahol a 18. században találja magát, hogy bizony az előzőekből semmit sem igaz, és hogy Ő az aki örökölte a gént. A baj csak az, hogy Gwen a történelmet csak a filmekből ismeri, Charlotte-ot kicsi kora óta képezték arra, hogy időutazó lehessen. Ez így kicsit aggasztónak hangzik, de Gwen képes arra, hogy megoldja, sőt még ennél problémásabb helyzeteket is.

Nagyon rosszkor olvastam a könyvet, örültem volna, ha lett volna egyszem szabad délutánom mostanában, de sajnos nem volt ekkora szerencsém, így be kellett érnem azzal, hogy napi ötven oldallal sikerült végeznem. Ez egy igazi kellemes szórakoztató kis regény, amit akkor is tud olvasni bárki, ha már leesik a feje a fáradságtól.

Nem kell benne sokat gondolkodni, nagyon könnyed és kedves regény, azt kell mondjam talán pont ez adja a báját. Nekem nagyon bevezető könyvnek tűnt, amit viszont nem szívesen tolerálok egy három részes sorozat esetén, (egyébként a hosszabb sorozatoknál sem szeretem ha az első regényt egy szinte nulla sztorival megáldott, csak a világot bemutató történettel kezdik.), persze itt nem ilyen rossz a helyzet, sőt, bőven van itt történés, izgalom, de valahogy végig vártam valamit, ami nem jött el ebben a kötetben. Biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben sokkal több izgalomnak nézhetünk elébe, hiszen az írónő nagyon sok rejtéllyel kecsegtet.

A könyv borítója és kivitelezése is gyönyörű. Nagyon találóak benne a piros betűk, a kis díszek. A borító tényleg semmi kivetnivalót nem hagy maga után, még az sem zavar, hogy bugyi rózsaszín, mert így jó. És úgy tűnik ezt lehet fokozni, mert a további kötetek talán még szebbek mint az első.

Végeredményben örülök, hogy olvastam, nem tartom egy nagy durranásnak, de kifejezetten jó könyv volt, szimpatikus és kidolgozott szereplőkkel, tele titkokkal és rejtélyekkel, és persze a múlt megismerésével. Azt gondolom aki szereti a műfajt, ne hagyja ki. Hozzátenném, hogy annak ellenére, hoyg ez egy ifjúsági könyv, nem éreztem annak, kimondottan jól szórakoztam minden apró részletén. Számomra tízből nyolc, de biztos vagyok abban, hogy a jövőben lesz ez még több is.

Moning legújabb cikke a Tündérkrónikákkal kapcsolatosan- 1. rész

Moning legújabb Tündérkrónikás cikke, mivel nagyon hosszú, ezért két részletben lesz közölve. A következő és egyben izgalmasabb rész is Csütörtökön várható. A cikket én fordítottam, ezért kérlek ha bárhol fel akarod használni jelezd nekem. Az oldalon feltüntetett képek Karen Marie Moning tulajdonai, külön engedéllyel használhatom Őket, ha Te is meg szeretnéd jeleníteni weblapodon, írj az írónőnek!


A szöveg spoilert tartalmazhat!

Nagyon sok kérdést kapok üzenetben, facebookon, és minden olyan helyen, ahol csak meg tudtok találni, éppen ezért azt gondoltam, megírom ezt a hosszú postot.

Nagyon sok mindent elmeséltem már abból, amit itt megosztok veletek, de egyben nem szerepelt eddig sehol, gondolom éppen ezért teszitek fel nekem ezeket a kérdéseket újra meg újra. Most igyekszem mindenre egyszerre válaszolni. Néha elfelejtem, hogy van egy világ azokon az olvasókon kívül is, akiket mindig is ismertem, hiszen mindig csevegtünk fórumokon, vagy a kijelölt chat időpontokban az elmúlt öt évben. Mostanában tűnt csak fel, hogy vannak olvasók, akik csak most léptek be a Fever világba, és még azt sem tudják, mit csináltam, mielőtt megírtam volna ezt, vagy hoyg egyáltalán hogy találtam ki a történetet, és azt is megértem, hogy az MBn lévő több millió posztot nem akarják, és tudják visszaolvasni.

Mostanában nagyon sokan kérdeztétek tőlem, mi volt a legnehezebb dolog az írásban. Azt kell mondjam, maga a Fever sorozat. Az az igazság, ez az a sorozat, ami semmi olyan szabályt nem követett, amiket megszoktam az írásban. El kellett hagynom a megszokott kliséket és hinni benne, hogy jó lesz.

Az egész sorozat egy álomban jött el hozzám, amikor ezt elmeséltem egy interjúm során, a riporter megdöbbenten nézett rám, én csodálkozva kérdezte:- Azt a mindenit! Az biztos nagyon hosszú álom volt!

Nem volt az. Az álmomban nem elmesélték nekem a történetet, olyan volt, mintha kibontakozott volna szemem előtt. Egy könyvet olvastam, egyre gyorsabban pörgettem a lapjait, miközben rettegtem attól, hogy olyan titkot tudok meg, ami miatt elvágják a torkomat. Az érzés fantasztikus volt, de egyben vérfagyasztó is. Megszállottan el akartam olvasni. De nagyon nem örültem annak, hogy ennyire fanatikus vagyok. Ez egy igazi se veled se nélküled kapcsolat volt közöttünk a kezdettől fogva.

Amikor felébredtem az álmomból, folyamatosan járt az agyam - vagy rádöbbentem arra, hogy átnyújtottak nekem egy vérrel pecsételt szerződést - igen, kérem, igen. Szeretnék egy ilyen történetet írni.

A kapuk megnyíltak. Az egész történet vadászott rám. Nem darabonként! Az egész egyben fenékbe billentett. Egy pillanatban még nem volt meg semmi belőle, teljes zavar, a következőben pedig már mindent tudtam. Szó szerint mindent; a neveket, karaktereket, csattanókat, fordulókat, még azt is, hogy milyennek kell lennie a könyveknek, és mi lesz a befejezés.

Hónapokig elenálltam. Néha persze megpróbáltam irogatni róla valamit, de mindig úgy éreztem, rosszul írok. Egyszerűen ez nem az én történetem volt. Egyes szám első személyben volt írva, nem harmadikban. Nem volt egy kifejezet hőse és hősnője. Befejezetlen, csattanós vége volt, ami öt köteten át tartott. Ami a legnagyobb baj volt vele, hogy a "tradicionális" romantika elemei mind hiányoztak belőle, és épp ez az amit az olvasóim szerettek a könyveimben. Itt a hősök nem feketék vagy fehérek voltak, hanem szürkék. Ami rosszabb - elgondolkodtam rajta. Olvasnom kellett hogy meneküljek.

Sikeres karriert tudhatok magam mögött a romantikus egy kötetes szerelmi történekből, amiknek boldog, lezárt végük van. Nem arról van szó, hogy nem szólt sok minden amellett, hogy stílust váltsak, inkább arról, hogy éppen minden arra utalt, hogy nem kéne.

Reménykedve abban, hogy a Fever sorozat talál magának más mesélőt, leültem hogy írjak egy új regényt a régi romantikus stílusban. Ez az ami igazán biztonságos volt, a megszokott vonalon belül, és tudtam hogy vezessem a fonalat.

Semmi sem jött.

Három hónapot ültem a számítógép előtt. De semmi.

Kaptam sok jó ötletet, sok inspirációt (nem foglalkozva a belső késztetésemmel, ami igazán gyötört engem). Leírtam az összes okot, miért nem kéne foglalkoznom a Fever sorozattal. Makacsul visszautasítottam minden egyes szót, ami szinte követelte, hogy leírjam.

(Akkor persze még nem tudhattam, de sajnos hamarosan kiderült, hogy Lyme kórban szenvedek. Öt éves hosszú szenvedéssel teli út várt rám a pokolba és vissza míg meg nem gyógyultam. Ahogyan Mac, Én is mindig boldog voltam és makk egészséges. Azt hiszem a leckék mindig akkor jönnek, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk.)

Emlékszem arra a napra, amikor leültem az asztalomhoz, kilenvenötödik napja bámultam már egyhuzamban a monitor fehér lapjait, enyhe transzban, amikor valami megszállt, felkaptam a párom egyik fekete kését (a férjemnek körbe kellett festenie, hoyg sose felejzsem el.) és a falba öt szót véstem: Darkfever, Bloodfever, Faefever, Dreamfever, Shadowfever. (A sorozat angol kötetcímei.)

Lehuppantam a fenekemre, és meredten bámultam a falat. Rájöttem, hogy egy ilyen lépés, mennyire megváltoztathatja az életemet.

Emlékszem mindig megtaláltam Frank Herbert: Dűne című könyvét, még tiniként, amikor nehéz időszakon mentem keresztül. Amikor rettegtem szembenézni valamivel. Emlékszem amikor felfedeztem Bene Gesserit mantráját: Nem félhetek. A félelem az elme gyilkosa. A félelem maga a kis halál, ami elvezet a végső megsemmisüléshez. Szembe kell nézni a félelemmel. Meg kell erősödnöm annyira, hogy legyőzzem Őt. És amikor ez megtörténik, a belső szememmel tudni fogom, merre vezet az utam. Amerre a félelem vezet, az maga az üresség. Csak én maradhatok hátra.  

Rengetegszer előhívtam ezt a pár mondatot az életem során.  Minden egyes szavára szükségem volt, hogy bátorságot meríthessek belőle. Sokszor eltűnődöm, vajon mi lett volna akkor, ha nem ismerem meg soha ezt a pár sort. Nagyon sokat köszönhetek nekik.



Valami szép lassan becsusszant aznap a fejembe, felkeltem és leírtam a fehér üres lapra: Hope strengthens. Fear Kills. (Ez a Tündérkrónikák jelmondata, magyarul azt jelenti: A remény megerősít. A félelem öl.)

Ezen a napon elkezdtem írni a Keserű Ébredést.

Voltak idők, amikor gyűlöltem a sorozatot. Néha félre is dobtam. Néháyn nap úgy éreztem, elátkoztak ezzel az egésszel, de volt, hogy igazi áldásnak vettem. Nem mindig kedveltem a szereplőket, sőt nem is mindig értettem egyet a cselekedeteikkel. A végén azt kell hogy mondjam:

A történet eljött hozzám. Én elmeséltem. És örülök neki.

Egy díj!

Amadea és Diamant köszönöm nektek a díjat, és az ajánlásaitokat, és eleve azt, hogy olvassátok a blogomat. :)

A díjjal kapcsolatos szabályok:

1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek

2, Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.

3, Továbbadni 3-5 tehetséges , lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Még nem kaptam ilyen díjat, de igyekszem a legjobb helyekre eljuttatni, olyanokra, akiket én is nagyon szeretek.

Anonyma blogja, mert gyönyörű külalakja van, és imádom a címeket amiket ad. :)

Lena91 blogja: mert annyira hasonló az ízlésünk, hogy nagyon, és egyszerűen csak imádom a kritikáit. Írhatnál még sokkal sokkal többet Lena:)

Claudia blogja, mert nagyon hasonló az érdeklődési körünk, és mert imádom a Tündéreket.

Diamant blogja: Tudom Ő adta nekem a díjat, de alapvetően én is imádom a blogját, és azt kell monjdam pontosan azért, amiért Ő is az enyémet, mert olyan könyvekről olvashatok nála, és olyan könyvekhez hozza meg a kedvem, amit amúgy a kezembe sem vennék. :)

Internet hiány

Kedves Olvasóim! Elnézéseteket kérem, hoyg nem válaszoltam senkinek, és nem írtam már több mint egy hete új post-ot. Sajnos az internetünk szerelés alatt állt az utóbbi héten, és emiatt semmi internetes kapcsolatom, a telefonomon kívül nem volt. Ma jön az újabb post, ha a net is úgy kívánja, hétfőn lesz elvileg már stabil. Mai nap folyamán Moning cikkét fordítottam le a fever sorozatról, a kedvenc szereplőiről, nagyon sok érdekes dolgot tartalmaz a cikk, remélem ti is élvezni fogjátok!