Stephen Lawhead: Merlin

A Taliesin életem egyik legkedvesebb könyve. Bármennyiszer el tudom olvasni, rajongok a történet megformálásáért, a szépen ívelő cselekményéért, néha a hosszú barokkos mondatokért. A Taliesin egyszerűen csak gyönyörű, egy kis ékszer a fantasy irodalomban. Régebben is olvastam már a Merlint, de nagyon fiatal voltam még, és azt gondoltam, hogy bennem lehetett a hiba, hogy ez a rész kevésbé tetszett mint a többi.

Ma már látom, hogy ez cseppet sem így van, a történet még nem lenne rossz. Merlin születésével kezdődik és egészen Arthur születéséig folytatódik, megismerhetjük közben a fiatal Merlint, a kalandjait, a kudarcait és dicsőségeit. Sok kedves szereplőnktől búcsúznunk kell, sok új baráttal találkozhatunk útján. Mégis valami hiányzott ebből a kötetből ami megvolt a Taliesinben.

A normál limonádé sorozatokban kifejezetten szeretem az egyes szám, első személyben bemutatott történeteket, hiszen ott nem várunk világot megrengető dolgokat, nagy csatákat és nem akarunk mindenképpen belelátni a világ folyásába. Ez egy fantasynál sosem így van, a fantasyk, legalábbis egy jó fantasy nagyon sokban függ a maga világától, hogy mennyire értjük meg azt és mennyire látunk bele. Merlin szemével nézve egy csomó dolog rejtve marad előttünk, még akkor is ha ő igyekszik ezeket a lyukakat betömni.

Mit tesz Morgian a háttérben? Mi állt igazán a háttérben amikor megölték a második és a harmadik nagy királyt. És még sorolhatnék ezer fel nem fedett kérdést, és mivel olvastam a többi kötetet, tudom hogy sosem érkezik rájuk válasz.

Kimondottan idegesített a kereszténység ebben a kötetben, olyan szinten volt túlzó már, ami szerintem a vicc kategóriáját súrolta. Félre értés ne essék, én nem vagyok ateista, de egyszerűen az, hogy több oldalon át olvassak egy imát, vagy semmi más körül ne forogjon a cselekmény, mint a Mennyei Vallás körül... Ha zsoltárokat akarok olvasni, vagy a szentekről történeteket, akkor előveszem a Bibliát. De nem az Arthur király mondakört leíró, alapvetően jó regényt akarom elrontani vele.

A végső gyengéje a könyvnek, és nálam itt is bukott el a dolog, hogy míg Taliesin és Charis nagyon szimpatikus szereplők voltak, és igazából valahol emberiek akikkel lehetett azonosulni, Merlin nem az. Bele látok a fejébe látom a gondolatait, de nem tudok közel kerülni hozzá, nem tudom bele élni magam a szerepébe, teljesen következetlen a karaktere. Ő nem az én elmémben élő Merlin, remélem idővel megváltozik, de Hafgan karakterét sokkal jobban el tudtam volna fogadni a nagy varázslónak, mint ezt a rideg férfit.

Annak ellenére, hogy ennyit szidtam ezt a regényt, nem rossz ez, maga történet érdekel, izgalmas, bár amikor Merlin magában vitatkozik és harcol, azt nagyon nem szerettem, sőt volt amikor kifejezetten untam. A vicc az egészben az volt, hogy a kötet utolsó ötven oldala olyan unalmas volt, hogy nagyon nyögve nyelősen olvastam ki.

Nagyon sok pluszt kell adnia annak az írónak aki az Arthur mondakörről ír, ebben a részben nem volt meg ez a plusz. Hiányoztak belőle még a szép leíró elemek is, amit ugye Merlin elméje nem mutatott meg nekünk. Egyenlőre nem kezdem el a folytatását, majd sorra kerül az is, most egy kicsit pihentetnem kell a Pendragon ciklust. Számomra Tízből Hét, de nem a vámpíros romantikus ranglistámon, azoknál a könyveknél sokkal nagyobb értéket képvisel, de a saját műfajában nem ér többet. Pedig sokkal jobb lehetett volna!