A Hyperion első kötete nagyon megosztott engem. Sci- fit vártam, de úgy éreztem, kicsit becsaptak. Inkább egy novellákkal teli regényt kaptam, aminek elvétve volt köze ahhoz a science- fiction műfajhoz amit szeretek. Mégis azt gondoltam esélyt kell adni neki, főleg, hogy most már tudtam mire számítsak. Legnagyobb baj az előző résszel is az lehetett, hogy én robotokat, űrcsatákat és hasonlókat vártam. Nem kaptam meg..... Csak a második kötetig kellett várnom rájuk.Míg az első részt nagyon nyögvenyelősen olvastam ki, a kicsit hosszabb másodikat faltam, és nem kicsit nehezteltem rohanó életemre, és akadályaira. Hol tanulni, hol főzni, hol dolgozni, hol pedig suliba kellett járni, ezek mellett pedig vajmi kevés időm jutott szegény könyvre. Mégis öt nap alatt kiolvastam, a végső kétszáz oldalt nem tudtam letenni és inkább nem is aludtam, csakhogy olvashassam és megtudjam mi is fog történni.
Ez a rész pontosan ott folytatódik, ahol az előző abbamaradt. Ámbár hiába számítunk arra, hogy akkor most rögtön de azonnal mindent megtudunk a Shrike-ról, és a zarándokokról. Szerencsére Simmons jóval köntörfalazóbb ennél. Új szereplőket is bevon a történetbe, akik szemén keresztül láthatunk, így kicsit meglassítva a dolgok folyását, de egyszerűen tudnunk kell arról is, mi történik a Hyperion világán túl.
A második kötet körülbelül a felétől indul be, addig is olvastatja magát, de nem fog a kezünkhöz nőni, utána viszont észrevesszük, hogy a Hyperiont visszük a konyhába, hátha egy fél pillanatra bele kukkanthatunk, visszük magunkkal fürödni, a buszra... mindenhová. Egyszerűen hozzánk nőtt, mint a keresztség szegény Hoyt atyához. Itt bizony vannak űrcsaták, ez a könyv már tényleg igazi science fiction, ízig vérig. (Persze továbbra is robotok nélkül. )A szereplőket továbbra sem tudtam jobban megkedvelni, úgy éreztem magam, mintha én is egy álmon keresztül nézném ezeknek az embereknek az életét. Mindenkit feláldozhatónak tartottam, egyedül a kisbabának szurkoltam, hogy sikerüljön leküzdenie a Merlin kórt.
A könyv borítója nagyon szép. Letisztult, minőségi és a 640 oldalas nagysága ellenére sem törik. A színes betűkre viszont vigyázni kell az elején, mert én elkövettem azt a hibát, hogy a címlapjával előre letettem a parkettára, és sajnos ahogy felvettem megkarcolódtak, ami elég látványos.
Míg a Hyperion előző kötete nem igazán győzött meg, a második szó szerint fejbe vágott, a végén már csak tátogni tudtam, olyan csavarokat, megdöbbentő párhuzamokat hoz elő, amivel egyszerűen lehetetlen számolni. Egy dolgot találtam csak ki a végére, de nem hiszem, hogy ez az én zsenialitásom érdeme lenne, hanem maga Simmons "engedte" hogy rájöjjünk. A Hyperiont ezelőtt is igazi filozofikus könyvnek tartottam. A Sci-fi burka alatt olyan teologikus kérdéseket boncolgat, hogy van-e Isten? A gépek teremthetnek-e Istent? Mi emberek magunk, teremthetünk-e Istent. És ami a legjobb, Simmons világában válaszokat is kapunk. Őszintén meg mondom, el sem tudom képzelni, mi várható a folytatásban, de az biztos, hogy elolvasom, ismét le fogok majd döbbenni, és ismét nagyon szeretni fogom. A pontszám nem kérdés, tízből tíz!A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobo-nak!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése