Charlaine Harris: Véres Tavasz

Azt kell mondjam, nekem különösen szívügyem ez a sorozat, mivel az első kötete volt a legeslegelső paranormális könyv, amit valaha olvastam. Nem bántam meg, ugyanis egy nagyon igényes és nagyon jól kidolgozott krimit kaptam, amiben minden volt, ami csak szem- szájnak ingere. A sorozatnak ez a jó tulajdonsága egész végig megmarad (kivéve a hatodik kötetet), mind izgalmas, tele nem várt fordulatokkal.

Véget ért a Tündérháború amiben Sookie súlyosan megsebesült. A Tündérvilág és a mi világunk közötti kapuk lezáródtak, ellenben maradt még egy két tündér, akik úgy döntöttek, inkább a Földön élnének tovább, és ezek között maradt egy olyan is, aki Sookie vérére szomjazik. Eközben, hogy ne legyen minden olyan egyszerű, Eric-et is meglátogatja az alkotója, és vele van egy rendkívül különleges és félelmetes társ is. Sookie ismét benne van a slamasztikában.

Még csak angolul olvastam, nagyon tetszett, mert egyre jobban megismerjük Eric igazi arcát. Bár persze látom én, ezzel sok ember nehezen barátkozik meg, főleg, hoyg a macho külső kedves szívet takar, legalábbis Sookie felé.

A történet nagyon pörgős, érdekes, a végén van egy nagyon erős csavar is, és ennek kifejezetten örültem, végig bizonytalanságban érezzük magunkat, és egyszerűen nem szeretnénk megválni a könyvtől. Sajnos mivel nagyon rövid, nem is nehéz kiolvasni egy délután alatt.

A címmel nagyon nem vagyok kiegyezve, az angol cím Dead in the Family - Halott a családban, sokkal jobban visszaadja a történetet, egyszerűen nem tudom hogyan adják ezeket a címeket az Ulpiusnál, hasukra csapnak és gondolnak egyet? Találjanak már ki valami olyat, aminek köze is van a történethez.

Jelenleg ez az utolsó Amerikában megjelent Sookie Stackhouse kötet, de nem szabad búsulni, ugyanis az írónő idénre még nagyon sok meglepetést tartogat számunkra. Először is májusban jön is a következő kötet angolul. Augusztusban pedig két novella is napvilágot lát, emellett pedig megjelenik a Sookie Stackhouse Companion című gyűjtemény, amiben Samről és családjáról is olvashatunk. Októberben pedig még egy új novella várható. Szóval nem szabad elkeseredni.

Ennek ellenére Harris kijelentette, hoyg látja már a végét a sorozatnak és már nincs sok hátra. Nagyon sajnálni fogom ha eljön ez az idő, de nem várnám meg, mire Anita Blake-esen ez is leromlik. Kíváncsi leszek, Sookie után mit tervez.

Az angol borító nagyon tetszett, nagyon kifejező, míg a magyar... Elnézést ha vulgáris vagyok, de engem konkrétan arra emlékeztet, amikor egy nőnek megjön a télapó, nem hiszem el ismét, hogy nem lehetett volna valami épkézlábat összehozni, már a végén egész szépek voltak a borítók. Persze meg sem közelítették az angolt, de akkor is.

Mindent egybe vetve ez is jó Sookie könyv volt, viszont nem borzongtam tőle halálra magam, inkább kellemes kikapcsolódást nyújtott, számomra tízből kilenc, mert azért ennél a résznél van sokkal jobb Sookie Stackhouse könyv is.

Moning nap keddenként!

Szeretném bevezetni, hogy minden kedden Moning-gal kapcsolatban megjelenítek a blogon, híreket, újdonságokat, szösszeneteket, remélem örülni fogtok neki. :) Előzetesen egy kép a Barrons Könyvek és Apróságokról, ahogy Moning elképzeli:

Patricia Briggs: Megszólít a Hold

Amint meghallottam, hogy az Agave kiadó bele vág egy új paranormális krimibe, azonnal utána olvastam a sorozat hátterének. Briggs rögtön felkeltette az érdeklődésemet, hiszen láttam, hogy az Ő első műfaja, és maga amivel befutott nem más mint a fantasy, az a stílus amit én mindennél jobban szeretek. Így nem is volt csoda, hogy a megjelenés első napján rohantam érte az Agavéhoz, és neki is láttam az olvasásnak.

Az írónő ráadásul Indián származású, gondolom innen származik a farkasok nagy szeretete is, és az indián kultúra ismerete, aminek igencsak hasznát veszi a könyveiben.

Mercy Thomson egy járó, prérifarkas bőrbe tud bújni amikor csak akar, de emellett egy teljesen hétköznapi életet élő autószerelő. Minden unalmasan és megszokottan történik piciny életében, mikor egyszer csak megjelenik egy fiatal vérfarkas a küszöbén, és munkát kér. Mercy fel is veszi, mert látja, hogy alig lehet több mint tizenöt éves. Ezzel persze minden létező gondot a nyakába zúdít, ugyanis kinyír egy vérfarkast aki a fiú nyomában van, és ezzel bizony kihívhatja a körzet alfa vérfarkasának a haragját.

Hihetetlenül örülök ennek a könyvnek, ugyanis végre valami igényes a piacon ismét. Nagyon jó és élvezhető stílusban van írva, néha ugyan kicsit döcög a fordítás; az alfa hímmel folytatott beszélgetéseket néha kimondottan erőltetettnek éreztem, főleg mert Mercy hol magázza, hol önözi és hol tegezi, ez hihetetlenül zavaró, de emellett nem sok mindenbe tudok bele kötni. Azt gondolom ez a fordítás igényes és jó munka, hozzáteszem, az Agavéban még sosem csalódtam e téren.

A történet olyan izgalmas, hogy oda szegezi az olvasót a székhez, és nem ereszti egészen addig, míg ki nem derül, ki is áll a rejtélyek hátterében. Alapvetően úgy látom, hogy ez egy "epizódos" sorozat lesz, az az minden részben elkövetnek egy bűntényt és azt meg kell oldani. Sokan mondják, hogy a sorozat kimondottan hajaz Anita Blake-re, de ez nem igaz, ebben az esetben minden vámpíros krimi hajaz rá.

Mercy karaktere kimondottan különbözik Anitáétól, az őt körülvevő teremtmények is nagyon egyediek, a vámpírok végre ismét az ellenség táborába tartoznak (igen, vannak ebben is... azt hiszem ők a kötelező elemek... egyszerűen borzalom, valahol hagyják már ki őket a könyvekből!!).

Ami különösen tetszett, hogy ez a történet igazán a FARKASOKRÓL szól. Mivel nekem mindig is Ők voltak a szívem csücskei, sokkal közelebb éreztem magamhoz a szereplőket.                                    

Mercy történetében van szerelem, sőt szerelmi háromszög is, de nem ezen van a hangsúly. Ha valaki ilyet szeretne az írónőtől olvasni, és jól tud angolul, annak sokkal inkább javaslom az Alpha & Omega című sorozatot. Ugyanúgy Mercy világában játszódik a történet, de ezzel a könyvvel szemben, -ahol a krimin van a hangsúly és a történeten-, abban a sorozatban a szerelem dominál, és a krimi szál a háttérbe szorul. A borító viszont, -nagy csalódásomra- nem nyerte el a tetszésemet. Nekem nem adja vissza a történetet, egyszerűen annyi fantasztikus és frappáns borítót ki lehetett volna találni, farkasokkal, indiánokkal, különleges kavargó színekkel... Nem értem... Az Agave adja ki itthon a legeslegszebb borítókat, ez pedig kimondottan jellegtelen. Szerencsére a tartalom olyan, hogy nem vagyok hajlandó lepontozni a borító miatt.

Nem is szeretném tovább dicsérni, ugyanis ez az a könyv, amiről igazán ódákat tudnék zengeni, és körülbelül még háromszor ilyen hosszú posztot kanyarítanék ide, aminek nem örülne senki. Maradjunk annyiban, hogy Mercy és a farkasai a kedvenceim közé fészkelték be magukat, és nem hiszem, hogy hamarosan elvesztenék a megtisztelő pozíciójukat. Lényeg a lényeg, a farkasok ma 10 pontot zsebeltek be tőlem. Fantasztikus élmény volt, minél előbb akarok még többet belőle! Hozzá tenném még, hogy az első kötetből idén még visual novel jelenik meg Amerikában. Biztos vagyok benne, hogy nekem a polcomon kell lennie annak is, úgyhogy mindenképp kaptok hírt majd felőle.

A könyvet köszönöm az Agave kiadónak és Lobo-nak!

Kerstin Gier: Rubinvörös

Ha van téma, ami engem foglalkoztat, az az időutazás. Kicsinek imádtam a Vissza a Jövőbe minden egyes epizódját, nem beszélve az olyan könyvekről, amik arról szóltak, hogyan is lehet manipulálni az időt. De még ez sem lett volna elég a Rubinvöröshöz, de még Karácsony előtt egyik nap betértem a Libribe, hogy megvegyem a Méregnaplókat, és akkor megláttam a Rubinvöröst, gyönyörű, kemény kötéses borításban. Azt kell monjdam azonnal beleszerettem. Nem volt megállás, kívánság listára fel! Szerencsére meg is érkezett a Karácsony fa alá, épen és egészségben.

Gwendolyn egy tizenhat éves, kicsit szétszórt fruska, aki olyan családban nőtt fel, ahol az időutazáshoz szükséges gén, egyenes ágon öröklődik. Persze Ő teljesen nyugodt, hiszen biztos, hogy nem Ő, hanem Charlotte, az egyik rokona, a kiválasztott. Gwen persze nem sokáig örülhet, ugyanis kiderül, amikor valahol a 18. században találja magát, hogy bizony az előzőekből semmit sem igaz, és hogy Ő az aki örökölte a gént. A baj csak az, hogy Gwen a történelmet csak a filmekből ismeri, Charlotte-ot kicsi kora óta képezték arra, hogy időutazó lehessen. Ez így kicsit aggasztónak hangzik, de Gwen képes arra, hogy megoldja, sőt még ennél problémásabb helyzeteket is.

Nagyon rosszkor olvastam a könyvet, örültem volna, ha lett volna egyszem szabad délutánom mostanában, de sajnos nem volt ekkora szerencsém, így be kellett érnem azzal, hogy napi ötven oldallal sikerült végeznem. Ez egy igazi kellemes szórakoztató kis regény, amit akkor is tud olvasni bárki, ha már leesik a feje a fáradságtól.

Nem kell benne sokat gondolkodni, nagyon könnyed és kedves regény, azt kell mondjam talán pont ez adja a báját. Nekem nagyon bevezető könyvnek tűnt, amit viszont nem szívesen tolerálok egy három részes sorozat esetén, (egyébként a hosszabb sorozatoknál sem szeretem ha az első regényt egy szinte nulla sztorival megáldott, csak a világot bemutató történettel kezdik.), persze itt nem ilyen rossz a helyzet, sőt, bőven van itt történés, izgalom, de valahogy végig vártam valamit, ami nem jött el ebben a kötetben. Biztos vagyok benne, hogy a későbbiekben sokkal több izgalomnak nézhetünk elébe, hiszen az írónő nagyon sok rejtéllyel kecsegtet.

A könyv borítója és kivitelezése is gyönyörű. Nagyon találóak benne a piros betűk, a kis díszek. A borító tényleg semmi kivetnivalót nem hagy maga után, még az sem zavar, hogy bugyi rózsaszín, mert így jó. És úgy tűnik ezt lehet fokozni, mert a további kötetek talán még szebbek mint az első.

Végeredményben örülök, hogy olvastam, nem tartom egy nagy durranásnak, de kifejezetten jó könyv volt, szimpatikus és kidolgozott szereplőkkel, tele titkokkal és rejtélyekkel, és persze a múlt megismerésével. Azt gondolom aki szereti a műfajt, ne hagyja ki. Hozzátenném, hogy annak ellenére, hoyg ez egy ifjúsági könyv, nem éreztem annak, kimondottan jól szórakoztam minden apró részletén. Számomra tízből nyolc, de biztos vagyok abban, hogy a jövőben lesz ez még több is.

Moning legújabb cikke a Tündérkrónikákkal kapcsolatosan- 1. rész

Moning legújabb Tündérkrónikás cikke, mivel nagyon hosszú, ezért két részletben lesz közölve. A következő és egyben izgalmasabb rész is Csütörtökön várható. A cikket én fordítottam, ezért kérlek ha bárhol fel akarod használni jelezd nekem. Az oldalon feltüntetett képek Karen Marie Moning tulajdonai, külön engedéllyel használhatom Őket, ha Te is meg szeretnéd jeleníteni weblapodon, írj az írónőnek!


A szöveg spoilert tartalmazhat!

Nagyon sok kérdést kapok üzenetben, facebookon, és minden olyan helyen, ahol csak meg tudtok találni, éppen ezért azt gondoltam, megírom ezt a hosszú postot.

Nagyon sok mindent elmeséltem már abból, amit itt megosztok veletek, de egyben nem szerepelt eddig sehol, gondolom éppen ezért teszitek fel nekem ezeket a kérdéseket újra meg újra. Most igyekszem mindenre egyszerre válaszolni. Néha elfelejtem, hogy van egy világ azokon az olvasókon kívül is, akiket mindig is ismertem, hiszen mindig csevegtünk fórumokon, vagy a kijelölt chat időpontokban az elmúlt öt évben. Mostanában tűnt csak fel, hogy vannak olvasók, akik csak most léptek be a Fever világba, és még azt sem tudják, mit csináltam, mielőtt megírtam volna ezt, vagy hoyg egyáltalán hogy találtam ki a történetet, és azt is megértem, hogy az MBn lévő több millió posztot nem akarják, és tudják visszaolvasni.

Mostanában nagyon sokan kérdeztétek tőlem, mi volt a legnehezebb dolog az írásban. Azt kell mondjam, maga a Fever sorozat. Az az igazság, ez az a sorozat, ami semmi olyan szabályt nem követett, amiket megszoktam az írásban. El kellett hagynom a megszokott kliséket és hinni benne, hogy jó lesz.

Az egész sorozat egy álomban jött el hozzám, amikor ezt elmeséltem egy interjúm során, a riporter megdöbbenten nézett rám, én csodálkozva kérdezte:- Azt a mindenit! Az biztos nagyon hosszú álom volt!

Nem volt az. Az álmomban nem elmesélték nekem a történetet, olyan volt, mintha kibontakozott volna szemem előtt. Egy könyvet olvastam, egyre gyorsabban pörgettem a lapjait, miközben rettegtem attól, hogy olyan titkot tudok meg, ami miatt elvágják a torkomat. Az érzés fantasztikus volt, de egyben vérfagyasztó is. Megszállottan el akartam olvasni. De nagyon nem örültem annak, hogy ennyire fanatikus vagyok. Ez egy igazi se veled se nélküled kapcsolat volt közöttünk a kezdettől fogva.

Amikor felébredtem az álmomból, folyamatosan járt az agyam - vagy rádöbbentem arra, hogy átnyújtottak nekem egy vérrel pecsételt szerződést - igen, kérem, igen. Szeretnék egy ilyen történetet írni.

A kapuk megnyíltak. Az egész történet vadászott rám. Nem darabonként! Az egész egyben fenékbe billentett. Egy pillanatban még nem volt meg semmi belőle, teljes zavar, a következőben pedig már mindent tudtam. Szó szerint mindent; a neveket, karaktereket, csattanókat, fordulókat, még azt is, hogy milyennek kell lennie a könyveknek, és mi lesz a befejezés.

Hónapokig elenálltam. Néha persze megpróbáltam irogatni róla valamit, de mindig úgy éreztem, rosszul írok. Egyszerűen ez nem az én történetem volt. Egyes szám első személyben volt írva, nem harmadikban. Nem volt egy kifejezet hőse és hősnője. Befejezetlen, csattanós vége volt, ami öt köteten át tartott. Ami a legnagyobb baj volt vele, hogy a "tradicionális" romantika elemei mind hiányoztak belőle, és épp ez az amit az olvasóim szerettek a könyveimben. Itt a hősök nem feketék vagy fehérek voltak, hanem szürkék. Ami rosszabb - elgondolkodtam rajta. Olvasnom kellett hogy meneküljek.

Sikeres karriert tudhatok magam mögött a romantikus egy kötetes szerelmi történekből, amiknek boldog, lezárt végük van. Nem arról van szó, hogy nem szólt sok minden amellett, hogy stílust váltsak, inkább arról, hogy éppen minden arra utalt, hogy nem kéne.

Reménykedve abban, hogy a Fever sorozat talál magának más mesélőt, leültem hogy írjak egy új regényt a régi romantikus stílusban. Ez az ami igazán biztonságos volt, a megszokott vonalon belül, és tudtam hogy vezessem a fonalat.

Semmi sem jött.

Három hónapot ültem a számítógép előtt. De semmi.

Kaptam sok jó ötletet, sok inspirációt (nem foglalkozva a belső késztetésemmel, ami igazán gyötört engem). Leírtam az összes okot, miért nem kéne foglalkoznom a Fever sorozattal. Makacsul visszautasítottam minden egyes szót, ami szinte követelte, hogy leírjam.

(Akkor persze még nem tudhattam, de sajnos hamarosan kiderült, hogy Lyme kórban szenvedek. Öt éves hosszú szenvedéssel teli út várt rám a pokolba és vissza míg meg nem gyógyultam. Ahogyan Mac, Én is mindig boldog voltam és makk egészséges. Azt hiszem a leckék mindig akkor jönnek, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk.)

Emlékszem arra a napra, amikor leültem az asztalomhoz, kilenvenötödik napja bámultam már egyhuzamban a monitor fehér lapjait, enyhe transzban, amikor valami megszállt, felkaptam a párom egyik fekete kését (a férjemnek körbe kellett festenie, hoyg sose felejzsem el.) és a falba öt szót véstem: Darkfever, Bloodfever, Faefever, Dreamfever, Shadowfever. (A sorozat angol kötetcímei.)

Lehuppantam a fenekemre, és meredten bámultam a falat. Rájöttem, hogy egy ilyen lépés, mennyire megváltoztathatja az életemet.

Emlékszem mindig megtaláltam Frank Herbert: Dűne című könyvét, még tiniként, amikor nehéz időszakon mentem keresztül. Amikor rettegtem szembenézni valamivel. Emlékszem amikor felfedeztem Bene Gesserit mantráját: Nem félhetek. A félelem az elme gyilkosa. A félelem maga a kis halál, ami elvezet a végső megsemmisüléshez. Szembe kell nézni a félelemmel. Meg kell erősödnöm annyira, hogy legyőzzem Őt. És amikor ez megtörténik, a belső szememmel tudni fogom, merre vezet az utam. Amerre a félelem vezet, az maga az üresség. Csak én maradhatok hátra.  

Rengetegszer előhívtam ezt a pár mondatot az életem során.  Minden egyes szavára szükségem volt, hogy bátorságot meríthessek belőle. Sokszor eltűnődöm, vajon mi lett volna akkor, ha nem ismerem meg soha ezt a pár sort. Nagyon sokat köszönhetek nekik.



Valami szép lassan becsusszant aznap a fejembe, felkeltem és leírtam a fehér üres lapra: Hope strengthens. Fear Kills. (Ez a Tündérkrónikák jelmondata, magyarul azt jelenti: A remény megerősít. A félelem öl.)

Ezen a napon elkezdtem írni a Keserű Ébredést.

Voltak idők, amikor gyűlöltem a sorozatot. Néha félre is dobtam. Néháyn nap úgy éreztem, elátkoztak ezzel az egésszel, de volt, hogy igazi áldásnak vettem. Nem mindig kedveltem a szereplőket, sőt nem is mindig értettem egyet a cselekedeteikkel. A végén azt kell hogy mondjam:

A történet eljött hozzám. Én elmeséltem. És örülök neki.

Egy díj!

Amadea és Diamant köszönöm nektek a díjat, és az ajánlásaitokat, és eleve azt, hogy olvassátok a blogomat. :)

A díjjal kapcsolatos szabályok:

1, Egy bejegyzés amiben a díj logója megjelenik és a szabályok feltüntetésre kerülnek

2, Belinkelni azt a személyt akitől a díjat kaptad és tudatni vele, hogy elfogadod.

3, Továbbadni 3-5 tehetséges , lehetőleg kezdő blogtársadnak és ezt tudatni is velük.

Még nem kaptam ilyen díjat, de igyekszem a legjobb helyekre eljuttatni, olyanokra, akiket én is nagyon szeretek.

Anonyma blogja, mert gyönyörű külalakja van, és imádom a címeket amiket ad. :)

Lena91 blogja: mert annyira hasonló az ízlésünk, hogy nagyon, és egyszerűen csak imádom a kritikáit. Írhatnál még sokkal sokkal többet Lena:)

Claudia blogja, mert nagyon hasonló az érdeklődési körünk, és mert imádom a Tündéreket.

Diamant blogja: Tudom Ő adta nekem a díjat, de alapvetően én is imádom a blogját, és azt kell monjdam pontosan azért, amiért Ő is az enyémet, mert olyan könyvekről olvashatok nála, és olyan könyvekhez hozza meg a kedvem, amit amúgy a kezembe sem vennék. :)

Internet hiány

Kedves Olvasóim! Elnézéseteket kérem, hoyg nem válaszoltam senkinek, és nem írtam már több mint egy hete új post-ot. Sajnos az internetünk szerelés alatt állt az utóbbi héten, és emiatt semmi internetes kapcsolatom, a telefonomon kívül nem volt. Ma jön az újabb post, ha a net is úgy kívánja, hétfőn lesz elvileg már stabil. Mai nap folyamán Moning cikkét fordítottam le a fever sorozatról, a kedvenc szereplőiről, nagyon sok érdekes dolgot tartalmaz a cikk, remélem ti is élvezni fogjátok!

Charlaine Harris: Hetedik Harapás

A nagy csalódás után (hatodik kötet), nagyon féltem ettől a könyvtől. Mivel egészen az ötödik részig Sookie történetei abszolút kedvencemmé váltak, éppen ezért nehezen emésztettem meg a csalódásomat, és a felőli aggódásomat, hogy ha a következő is ennyire rossz valószínűleg mi búcsút intünk egymásnak.

Azt kell mondjam magam sem döbbenhettem volna jobban, hogy ez a kötet volt az, ami szó szerint robbant. Az egész sorozat magasan legjobb darabja idáig. Megdöbbentő, izgalmas, kicsit romantikus, és végre újra igazi krimi.

Sookie ismét belekerül a slamasztikába, ugyanis el kell kísérnie Sophie-Ann-t egy nagy vámpír gyűlésre, ahol sajnos elég hamar megtörténik egy gyilkosság, amivel bizony a királynőt vádolják, és csak Sookie tudja kideríteni, ki is állhat a dolgok hátterében. Természetesen eközben a hódolói folyamatosan zaklatják, Quinn, Eric és Bill nem nagyon akarnak Sookie-nak egy perc szabadságot sem adni.

A gyilkos kiléte szinte kitalálhatatlan, nagyon furfangosan oldotta meg Harris a dolgot. Ami nagyon tetszett, hogy a szállodából bizony nem léphettek ki a szereplők, és ezért be volt határolva elég szűkösen, hogy kik is lehetnek az elkövetők.

Az az igazság, hogy ezután a kötet után döntöttem úgy, hogy a fél éve megkapott angol díszdobozos Sookie könyveket bizony elkezdem tovább olvasni, mert ezután már azt mondtam nem várok tovább. Úgy érzem egyre többet elkövetem ezt a rossz szokásomat, lassan semmit sem fogok tudni kivárni. De azért igyekszem amennyire lehet.

A borító kifejezetten tetszett, de persze még mindig az angol borítókért rajongom. Sokkal jobban tetszenek a kicsit komikus rajzolt figurák. De mindenképpen fejlődik az Ulpius a sorozat esetében.

Sookie most megérdemli a 11 pontot. Remélem nem utoljára! Harrisben minden ott van, ne rontsa már el olyan borzalmakkal, mint a Halottnak a csók. Megnyugtathatom a további olvasókat, hogy bizony a további két kötet is nagyon szuper, tessék olvasni!

Nalini Singh: Angyalcsók

Tűkön ültem, úgy vártam a következő kötetet. Kifejezetten tetszett az első rész is. Az egyik barátnőm, akinek nagyon adok a véleményére, egyenesen oda volt ezért a részért, úgyhogy tudtam, amint megjelenik, azonnal itt kell teremnie a polcomon.

A kritika elolvasását leginkább olyanoknak javaslom, akik olvasták már az első kötetet, ugyanis nem lehet erről a könyvről spoiler nélkül beszélni. Akik viszont olvasták, nyugodtan folytassák.

Elena elkezdett ismerkedni angyali valójával, rájön, hogy nem is olyan egyszerű angyalnak lenni. Nagyon nehéz újra megismernie a testét, és a szárnyait. Persze Raphael és Illium mindenben a segítségére állnak. Sajnos nem sokáig töltheti idilli felépülését a menedék nevezetű helyen, mivel valaki elkezdett küzdeni a megüresedett arkangyali posztért, és úgy néz ki, pont az ő fejére pályázik, hogy megmutassa, bizony még Raphael kis játékszerét is megkaparinthatja magának, ha akarja.

A történet viszonylag gyorsan beindul, hamar elkezdődnek benne a halál esetek. Azt gondolom, hogy Elena angyalbőrben is Vadász maradt a javából, akinek a legfontosabb, hogy a gonosz elnyerje méltó büntetését, emellett persze féken kell tartania az angyala dühkitöréseit, és arra is rá kéne jönniük, hogyan kell törődniük a másikkal. Elenának  is meg kell tanulnia angyalként élni és gondolkodni.

Nekem kifejezetten jobban tetszik, mint az első. Hozzátartozik persze az is, hogy most valamiért nagyon vágytam egy igazán jó romantikus könyvre, és az angyalcsók esetében minden vágyam teljesült. Egy ízig- vérig romantikus regényt kaptam, amiben van nyomozás, izgalom egy kis erotikával fűszerezve. A végén  még meglepő fordulattal is találkozhatunk, olyanra, amire egy percig sem számítottam.

A fordítás az előző kötet esetében kifejezetten jó volt, sajnos ezen a részen látszódott, hogy nagyon siettek vele, ezért becsusszant pár magyartalan tőmondat, de azt hiszem ez az a könyv, amit nagyon nehezen tud elrontani egy rossz fordítás. A legnagyobb sérelmem talán az volt, hogy Illium becenevét, ami angolul Bluebell, egyszerűen megoldotta "madárka", olykor "kék madárka" leegyszerűsítéssel. Tudom nem könnyű visszaadni ezt a szót magyarul. De valami frappánsabbat ki lehetett volna találni.

Egy dologgal volt csak nagyobb bajom, az pedig a befejezés. Úgy éreztem nagyon össze lett csapva. Nagyon gyorsan vége lett a könyvnek, ötven oldalba volt a végén besűrítve minden. Tudom nem kéne panaszkodnom, mert Showalter akár három oldalban is megoldja a a befejezéseket, az persze már kérdés, hogy milyen minőségben.

A könyv számomra tízből kilenc. De elfogom olvasni az angolt is, ugyanis azt hiszem azt az egy mínusz pontot a fordítás miatt érdemelte ki. A borító is gyönyörű. Sőt az írónő szerint is a legszebb borító erről a könyvről a miénk. Nagyon várom a következő részt is, de azt már angolul olvasom. Nem várom meg a magyar megjelenést.

Karen Chance: Árnyak vonzásában

Ez tipikusan az a sorozat amiről az első rész alapján azt gondoltam, nem leszek annyira oda érte. Semmi más nincs benne csak akció, akció hátán, ami nem is lenne baj, csak azért én szeretek szusszanni. Ez a rész tipikusan az, amiben úgy tűnik tanult az írónő a hibáiból, és igyekszik változtatni azokon.

Cassie megtudja, hogy Mircea megjelölte őt, méghozzá egy olyan jellel, ami csak őt engedi közeledni hozzá, mint férfi. Ezzel a jellel könnyebben lehet irányítani Cassie-t, aki viszont mikor erről értesül Casanovatól, (igen, Tőle), nagyon dühbe gurul. Ám nem sok ideje van keseregni, ugyanis a mágusok úgy döntenek kivégzik, hogy egy saját Phythiát helyezzenek trónra. Ekkor fut be Pritkin, aki Cassie segítségét kéri, hogy kivégezzék a lány egy szem vetélytársát, Myrát. Bizony, most sem lesz egy perc nyugta sem hősnőnknek.

Míg ez előző könyvben meg kellett szokni Cassie elbeszélő stílusát, és amiatt kissé nehezen kezdett beindulni a történet, itt semmi problémám nem volt ilyesmivel. A sztori rögtön indult, pörgött mint a ringlispíl, mégis voltak olyan pillanatok, amikor volt időm sóhajtani egyet. A nyelvezet kifejezetten jobb lett, most már nem éreztem szakaszosnak a könyvet.

Cassie sokat nőtt a szememben, érezhetően javul a viselkedése, de még mindig nem sikerült megkedvelnem, ellenben végre lett akit szerethetek, Thomason kívül persze, miatta eléggé kiakadtam az előző kötetben. Úgy tűnik még maga az írónő is beismeri a bakit, ugyanis most igyekszik Thomast vissza varázsolni a jó fiúk közé. Lehet nem csak nekem volt problémám a történet alakulásával.

Kifejezetten tetszett, hogy voltak nem várt fordulatok. Nem is egy. A végére abszolút nem számítottam, és kicsit sajnáltam is, hogy úgy történt ahogy, de örültem, hogy Palmer asszony ilyenre is hajlandó.

A borító nagyon tetszik, örülök, hogy meghagyták az eredetit. Sajnos a kötet minősége már több kivetnivalót hagy maga után, mivel a gerinc nem épp a legjobb minőségű, és ha kicsit is nyitjuk, törik. Ez sajnos a Kaposvári nyomdában nyomott könyvek 90 százalékára jellemző.

Nagyon tetszett ez a rész. Nem nagyon tudok rá rosszat mondani, izgalmas, pörgős, csattanós történet. Frappáns befejezés, egyedi világ. Tízből kilenc. Remélem marad ez a javuló tendencia, és a következő kötet tízből tíz lesz.

Kiss Adam: Szütyiő

Ez az a könyv volt, amit én magamtól soha az életben nem olvasnék el. De tényleg. Megvenni ennyi pénzért (3500!!! forint) pláne nem venném meg, mivel a könyv csak éppen hogy 150 oldal, hatalmas betűvel van írva, és jó pár üres oldal és kép is van benne.

Ugye hozzászoktam a mi kis családunkban csak én veszek könyveket. Na de ma reggel besétáltam a fürdőszobába, és szembetalálkoztam a Szütyiő-vel. Látszik, hogy nem az én könyvem, akkor biztos nem heverne a kád peremén. A kezembe vettem, (extra vékony) látom, hogy bizony még dedikálva is van, az én tizenhárom éves öcsémnek.

Miután akkora volt a felhajtás körülötte, és annyian dicsérték, hogy "hüdejó" úgy gondoltam na jó, nézzük mit szeret ma a magyar nép. Főleg; Mit szeretnek a mai férfiak, pláne az én ides öcsém, aki ropi naplóján kívül nem sok mindent olvas. Ez kissé nagy ugrás.

Nem volt ez rossz, de ez nem könyv. Ez egy szösszenetes novella gyűjtemény, amiben van jó pár poén, van egy két jó egyperces is, (bár ha Örkény olvasná, forogna a sírjában), de van benne olyan, amit unva átlapoztam. Azt gondolom, ez a műfaj nem papírra való.

Ez amiből a könyv áll, elmenne egyes újságok, egyes hasábjain olvasva, de nem egy könyvben, legalábbis olyan valamiben, amit könyvnek adtak ki.

Továbbra is nagyon bírom Kiss Ádám humorát, de azt gondolom, hoyg Ő a tévébe való. Ellenben ahogy látom, nem sokat értenek egyet velem, hiszen látom, ezt olvassák kicsik és nagyok, az öcsém állítása szerint másfél órát várt a sorban, mire dedikálták neki a könyvet, míg én amikor egy híres amerikai írónővel dedikáltattam itthon, nem vártam egy percet sem.

Örülök, hogy ilyenek vagyunk, viruljunk sokat, de könyvtárból vegyük ki. Egyszer ez a "könyv" bőven elég. Ne várjunk tőle nagyot, számomra tízből hét. Végezetül annyit tennék csak hozzá; Dinnye 100, Melon 120 (Hol is élünk? Jaaaa, hogy Magyarországon :D:D:D )

J.R.Ward: Megbosszult Szerető

Nem igazán az én műfajom ez a sorozat, az volt a szerencséje az elején, hogy egy akciós hármas csomagban kaptam meg az első három kötetet a páromtól. Az első kötet kifejezetten nem tetszett, ellenben Rhage története nagyon megfogott, ezért azt gondoltam, mindenképp megér egy próbát ez a sorozat is.

Sajnos rendkívül eddig csak a második és a hatodik kötet tetszett nekem. A hatodikban az volt a jó, hogy végre nem a szexen volt a hangsúly, és a kimondott szerelmi szálon, hanem a történeten. Ugyanezt vártam volna a hetestől is, ami ráadásul a kedvenc szereplőmről íródott, de nem ezt kaptam.

Először is már túl sok szálon fut a cselekmény. Ez már sok, ennyi felé nem kell osztani egy történetet, még akkor sem, ha több szereplő életébe akar betekintést nyújtani az írónő. A másik, hogy figyelhetne arra, hogy egyes szálak hihetetlenül lelassítanak mindent. Gondolok én itt Wrath cselekményére a történetben, amiből körülbelül negyed ennyi elég lett volna.

Egyébként annak ellenére, hogy nem volt annyira sok ágyjelenet, egy majd ezer oldalas könyvhöz képest, ismét megszámoltam, az ezresből bizony 100 oldal sima, színtiszta sex. Nem beszélve itt a rengeteg utalásról, stb... Ez szerintem sok, nincs is a történetnek szüksége rá, és eleve már csak önmagát ismétli az írónő. Nem vagyok prűd egyébként, nem zavar a szex a könyvekben, ha oda való. Nem zavart az angyalvérben, és nem zavar Kenyonban és a legtöbb sorozatban.

Na de nem csak a rosszat láttam én meg ebben, ugyanis John-t és Rhev-et továbbra is nagyon kedveltem, kifejezetten jó volt róluk olvasni. Körülbelül a hatszázadik oldalnál tettem le a könyvet és pihentettem az olvasását, mert ott már túl sok Wrath volt nekem, nagyon untam.

Ezért talán megköveznek sokan, de ha ez a könyv csak kétszáz oldallal rövidebbre íródik, milliószor jobb lehetett volna az én szememben. Nem volt rossz, tetszett, érdekes volt, kíváncsi vagyok a folytatásra is, Payne-re is, de nagyon sok mindenbe bele tudok kötni. Persze Ward továbbra is nagyon jól ír, az ember hihetetlen gyorsan tudja olvasni a történetet, élvezetes, fordulatos, tetszett,hogy a vége lezáratlan. Nagyon sok jó pontot kap ezért.

Sőt végre tetszett a borító is! Jó minőségű volt, nem tört meg, pedig be kell valljam sajnos ezt a könyvet most nem kíméltem.És nagyon tetszett is, ugye eleve a kedvenc színem a lila, és Rhev is nagyon ott van az elején.

Számomra tízből hét ez a kötet, mivel a következő rövidebb, és tudván kiről szól, biztos vagyok benne, hogy az jobb lesz. Aki szereti Ward-ot persze egyáltalán nem fog csalódni, továbbra is imádni fogja, csak nekem nem tartozik a kedvenceim közé. Ezért még egyszer elnézést is kérek a Ward rajongóktól, de ez nem az én világom.

Nalini Singh Angyalvér és Psy sorozatához fűződő képek

Nagyon szeretem ezt a sorozatot, és az alapján amiket olvastam a Psy sorozat talán még jobb mint az angyalos. Amikor nézelődtem találtam ehhez a sorozathoz kapcsolódóan pár nagyon szép borítót. Teljesen beléjük szerettem, bár igaz ami igaz, ezek olyan mese szerűek, mivel még nem olvastam a másik sorozatot, nem tudom ezek mennyire passzolnak, és mennyire a többi, de nekem nagyon tetszik.

Egy roppant vicces fan artot is bemutatnék az angyalvér szerelmeseinek, halálra nevettem magam rajta, és megmutatnám a japán borítókat is, amik szerintem igencsak szépen sikerültek. Íme:

Slave to Sensation:



Caressed by Ice:


Visions of Heat:
Mine to Process:

Japán borítók:



Német borítók:



Raphael Archangel:



Uram Archangel:



Japán Fan Art, nekem nagyon tetszett:







Szerény véleményem szerint a Német borítónál kifejezetten jobb a magyar, igaz ez az angolra is, és a japánra is. Egyenlőre nálam veretlen a magyar borító, gratulálok Egmont!

Karen Chance: Megérint a sötétség

Húsvétra kaptam ezt a könyvet, kettő másikkal karöltve, de azt kell mondjam, ezt vártam a legjobban. Azt olvastam róla az angol oldalakon, hogy rendkívül izgalmas, fordulatos és letehetetlen könyvről van szó. Azzal egyetértek teljesen, hogy nagyon izgalmas, de nekem néha igencsak le kellett tennem.

A főhős Cassandra Palmer, aki egy kis bárban tölti mindennapjait, menekülve a saját sorsa elől. Szobatársa Tomas az egyetlen biztos pont az életében, de folyamatosan retteg, hogy a vámpírok egyszer rátalálnak és visszaviszik oda, ahonnan megszökött. Ez természetesen igen hamar bekövetkezik, és Cassie rájön, hogy Ő sokkal több, mint egy egyszerű látó, Őt nevezte ki a Phythia örököséül. Cassie persze ebből semmit sem akar, ellenben Mircea, Cassie titokzatos vámpír jótevője, nagyon is hasznot akar húzni a lányból.

Na röviden- tömören- velősen ennyi. Ismét figyelmeztetném azokat az embereket, akik egy Kenyon, vagy Ward féle romantikus könyvet keresnének ebben, ne tegyék. Ez a könyv nem az, és persze ez nagyon nem is árt neki.

Agyon dicsérni persze nem akarom, mert nagyon sok ellentétes érzelem dúl bennem, ezzel kapcsolatban. Ugyanis a történet nagyon jó, Cassiet egyenlőre nem szeretem, de úgy tűnik én a sorozatok első részeiben ritkán kedvelem meg a főszereplőket. A könyv túl gyors volt, szó szerint azért kellett letennem, hogy tudjak szusszanni, két akció folyam között. Olyankor általában félre tettem egy napig a könyvet és utána folytattam. Hihetetlenül tömény.

Egyenlőre nincs olyan szereplő akit kedvelnék, kimondottan irritál, hogy a vámpírok most már az éterből is vehetnek vért, valahogy nem örülnék annak a ténynek, hogy ülök egy étteremben, két asztalnál arrébb egy pasi pedig táplálkozik belőlem. Ez nekem már nem kicsit volt túlzás, a vámpírok harapós vérszívók, elfogadtam, hogy a legtöbb könyvben már nyálas emberszerű lényekké váltak, vagy a napra mennek, de ezt nem nagyon sikerül egyenlőre.

Volt a könyvben egy kötelező szex jelenet is, szó szerint értsétek ezt, mert semmi szükség nem volt rá, szerintem kérte a kiadó Karen Chance-től, hogy tegye bele, mert enélkül már felnőtt urban fantasy-t ki sem adnak. Elég szánalmas. Eleve szerintem külön vicces amikor az írónők huszonakárhány éves nőket szűznek írnak meg. Hol élnek ezek? Miért jó ez? Tudom, tudom, még mindig a társadalmi előítéletek miatt, de az írók is nők, és könyörgöm ne legyenek már ennyire prűdek!

Hogy jót is mondjak, a történet tényleg nagyon jó, egyedi sztori, végre történelem ismerő író, aki mer gazdálkodni a történet nagyjaiból, teljesség igénye nélkül pár egyén; Hasfelmetsző Jack, Michelangelo :)

A könyv nekem tízből hét pont. Lesz ez még jobb is, de egyenlőre annyira nem kötött le, a második sokkal sokkal jobb, és abban van olyan is akivel szimpatizálni tudok, valahogy sokkal jobb stílusban van írva és fordítva is. Jó sorozat ez na! Tessék olvasni.