Ez még azelőtt íródott, hogy a Hajnalra Várva c. részt befejeztem volna, olyan volt mintha bepillantást nyerhettem volna a jövőbe. Ahogy elkezdtem írni a Rossz Hold Kelt felt, elkezdtem nem szeretni. Van elég sok törölt jelenetem, firkám, jegyzetem, olyasmi mint ez.
Na ne, tényleg? Valóban nem én vagyok az egyetlen, aki egy jelvénnyel sétál magán amit nem akar? Találkozott a tekintetünk, én pedig nagyot nyeltem. Engedte, hogy lássam ezt, vagy az intim közelsége nyitott ablakot a lelkébe.Mintha lenne neki olyan. Nem is érdemel többet. Nem azért tette, hogy megmentsen engem. Azért szeretkezett velem, mert ez volt az egyetlen út ahhoz, hogy ismét felhasználhasson. Azért dugott velem, hogy visszaszerezzen az ellenségtől, a Priyák táborából.
És most először, mióta reggel felkelt és kisétált, miközben itt hagyott engem szenvedni, rádöbbenve arra ki vagyok és hol vagyok. - Jericho Barron's vággyal teli ágyán, miközben könyörgöm neki, hogy ne menjen el, az érzékeim teljes csapdájában - Látom, hogy nem hagyta annyira érintetlenül, ahogy gondoltam. Hagyott gondolkozni.
Tanulmányoztam az arcát. A bal szeme alatt, egy apró izom rángatózni kezdett, majd megmerevedett és kezdte újra. Ez az egy másodperces árulása a testének megmutatta, hogy Barrons kimondottan frusztrált. Ó, messze vagyunk attól, hogy érzéketlenül hagyjam. Az ajtóm túloldalán áll, ahogy én is az övén, ökle maga mellé szorítva, vonallá préselődött ajkakkal. Vajon ugyanúgy őrli őt is, ahogy engem, ugyanúgy emészti őt is, éles fogakkal tépi a testét, és nem hagyja aludni?
Igen. Ugyanúgy. Láttam a kielégítetlenség miatti haragot, hívatlan vágy keretezte a sötét, higgadt arcvonásait, amiből valaha nem tudtam semmit kiolvasni. Nem én voltam az egyetlen, aki éberen fekszik éjszakákon át, lázasan az emlékektől, forgolódva, hánykolódva, átizzadva a lepedőt, felforrósodva - és nem Fae sex-re vágyom, hanem rá, a pokolba is, csak rá.
Emlékszem amikor a meztelen testem és a lelkem remegett a vágytól. Vissza hozzá, kívántam mint egy vadállat. Később, szétvetettem a lábaimat neki, magamba engedtem és még többért és többért könyörögtem, mert Jericho Barrons kimeríthetetlen volt. Bármiben. Akármit is csinált. Nem ismert határokat.
Nem törölte a Fae hercegek jeleit - addig égette a saját jelét rájuk, amíg már nem is látszott és érződött belőlük semmi. Kikaparta a sebhelyeiket belőlem, hogy a sajátját hagyja ott, egy sokkal nagyobbat. A szemét. És ha lenne lehetőségem kikaparni pár darabot belőle viszonzásul...
- Nagyon jó. - mondtam mélyen és hangosan. - Üdv a világomban, Barrons. Remélem pokolian fáj. - A keze a torkomat szorította és a hátam a falnak nyomódott. Nem kaptam levegőt. Nem volt rá szükségem. Megérintett. Két hatalmas mágnes, amik taszítják és vonzzák egymást egyszerre, a természet kigúnyolása, az akarat itt mit sem ér. A levegő szikrázott a minket átjáró energiától. Talán égett hússzagot érzek?
- Nagyon jó? - kérdezte lágyan, és ahogy belenéztem az ébenfekete szemeibe, úgy éreztem, mintha egy árnyakkal teli, démonok lakta folyosóba látnék, egy olyanba, amit az unseelie tükör mutat a dolgozó szobájában.
- Maga szerint az jó dolog, ha egy olyan lény mint én, megszállott lesz? Főleg a magáé? Az én drága, idióta, öngyilkos hajlamú Ms. Lane- em.. Kibaszottul fogalma sincs arról, mit tesz velem az az illat ami magából árad, mit tesz velem a maga vérének az íze, ha tudná már fejvesztve menekülne. Futna azért a kicsi életért ami még maradt magának.
Hirtelen megfordult a tengelye körül, hosszú fekete kabátja susogott mögötte, kint is volt az ajtón, majd már nem volt sehol.
A mélyülő szürkületbe bámultam, amiben eltűnt. Az este egyre feketébbre festette a járdaköveket, ahol valaha még a Fae árnyak, - akik már nem léteztek többé a falak ledőlése után - gomolyogtak. Álomszép ezüstös lila, pókhálón sütött át a holdfény, hátborzongatóan gyönyörű volt. Megremegtem. Utáltam az új színeket. Egyszerűen... egyszerűen csak nem voltak ide valóak.
Megráztam magam.
Megszállott- mondta Barrons.
Elmosolyodtam. Remek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése