Oliver Bowden: Assassin's Creed - Reneszánsz

A könyv borítóját meglátni és megszeretni fél másodperc volt. És nem csak a külcsín, de a belbecs is bekecsegtető volt, a fülszöveg szövevényes, összeesküvős, megbosszulós, orgyilkolászós sztorit ífért. Pont nekem való csemege!- gondoltam naivan. A történet maga egy az egyben a nagysikerű videojáték fonalát követi, habár nem tapasztalatból tudom, a szokásos háttérinfó gyűjtés során derült erre fény.

Az 1400-as évek végén járunk Firenzében, Itáliában. Az író nem cécózik, a könyv harmadik (!) oldalán máris egy csetepatéban találjuk magunkat, ahol Ezio Auditore és bandája helyben hagyja a rivális Pazzi família néhány tagját. Gyorsan kiderül, hogy nem csak a „szokásos” Capulet-Montague kisstílű családi viszálykodásról van szó, hanem sokkal nagyobb összeesküvés folyik a háttérben. Két ősi ellenség, a Keresztes Lovagok és az Orgyilkosok rendje áll szemben egymással, ennek az elhúzódó ármánykodásokkal teli harc közepén találja magát Ezio, akinek sok tanulnivalója akad, ha életben akar maradni és az ügy szolgálatában kíván állni.

Itt szokott következni az a rész, ahol írok a világról, a karakterekről, a cselekményvezetésről stb. Most egy kicsit zavarban vagyok, mert ezek az „apróságok” szinte 100%-ban hiányoznak. Egyszerűen nincs jellemábrázolás, nuku, nada, semmi! E/3-omban íródott a regény, végig Ezio-t követjük nyomon ,(eltekintve 1-2 kivételtől, ami inkább hiba a „mátrixban” ) de esküszöm, egyetlen egy gondolat csíráját sem közvetíti felénk az író. olyan, mint egy bábu, aki ide megy, oda felmászik, leszúrja az őröket, fekszik-alszik-nem mozdul stb. Csak az van leírva a könyvben ha valaki csinál valamit fizikailag, amitől teljesen úgy éreztem, mintha egy 12 éves srác elnyújtott fogalmazást írt volna a kedvenc videojátékáról. Egyébként kismillió szereplő van a könyvben, a kötet végén az útmutatóban majdnem kilencvenet számoltam meg, többnyire érdektelen Carlok, Fernandok, Antoniok, de nem is fontos megjegyezni őket, mert 99%-uknak lepkefingnyi jelentősége sincs a regény szempontjából, és úgysem élne tovább 5 oldalnál. Ezt leginkább egy sakktáblaként lehet a legjobban elképzelni: az orgyilkosunk van az egyik végén, a másikon az áhított cél, közben pedig sok-sok bábu, amit le kell dönteni, és amiket le is dönt unalmas egymásutánban. Amíg egy játékban az ilyen fajta questelés izgalmas, addig egy regényben iszonyú kevés a boldogsághoz. További problémám volt, hogy Mr Bowden híján van minden dramaturgiai érzéknek, a legnagyobb tragédiákat, örömöket, árulásokat olyan átéléssel adja vissza, mint egy korhadt fadarab. Persze legalább nem vádolhatjuk meg hatásvadászsággal. További „kedvenceim” a hiteltelen, erőltetett párbeszédek voltak,és amikor az átvágott torkú beszél, és a fejbelőtt fickó magyaráz mielőtt meghal. Amit a könyv adott nekem – a 8 napi akaraterő tuningoláson túl- az a kezdő olasz nyelvlecke, a kötet végig van lábjegyzetelve, tele szerintem szükségtelen és szövegidegen olasz szavakkal, ráadásul a fordításban magyarul toldalékoltak (jujj!).

Mindezek után igazán kíváncsivá tett Oliver Bowen, de hiába néztem utána, a fickó egy fantom mindössze annyit lehet megtudni róla, hogy ez az álneve, kiemelkedően fantasztikus regényíró ha-ha), reneszánsz történész és jelenleg Párizsban él.

Érdeklődve várom, hogy lesz- e magyar folytatása a könyvnek,  (bár én tuti passzolom) plussz elolvashatná rajtam kívül végre valaki, jó lenne megtudni, hogy létezik- e ember a Földön 12 éves kor felett aki tudja értékelni ezt az irományt. 

A könyvet nagylelkűen a FUMAX kiadó bocsájtotta rendelkezésemre. Köszönöm nekik! Azért érdekes volt :)