Baráth Katalin: Türkizkék Hegedű

A szívem adnám oda hegedűnek,
A szívem, melyből bú és vágy zokog,
Lopjon szivedbe enyhe bánatot. 
(Tóth Árpád - Lány a hegedűvel)

A szép lassú cselekményű, gyönyörűen fogalmazott Fekete Zongorának végre megérkezett a folytatásai is, a jóval pörgősebb Türkizkék Hegedű. A cím persze ne tévesszen meg senkit, sőt az én kis verses tisztelgésem se, mivel ebben a részben nincs semmi féle hegedű, pláne nem türkizkék. Ez már inkább a sorozat címére utal, mint a valódi cselekményre.

Ókanizsai Dávid Veron igazán az a szereplő, akit nem lehet nem szeretni. Igazi modern nő, aki magára nézve sajnálatos módon, a mi szempontunkból pedig örömünkre, kicsit korábban született a kelleténél. Hiszen ha bele gondolunk, a századelőn nagyon ritkán lehetett olyan nőkkel találkozni, akik ellent mertek mondani a férfiaknak, szembe mertek szállni bárkivel, akár még saját magukkal is, és műveltségük meghaladta az átlagot. Persze ha Veron ma élne, nem is lenne regény, hiszen akkor nem hatalmas féltégla méretű könyvekkel fegyverkezne fel a tolvajok ellen, és az sem lenne különleges ha egy nő férfi ruhában pompázik. 

Veron elhagyta Ókanizsát, és Budapesten dolgozik immáron újságíróként. Nincs ugyan mindig megelégedve azzal, milyen cikkeket kell írnia, de Veron van olyan kreatív, hogy becsempészi a saját művészi költeményeit is a lapba. Egy nap azonban megtörik Veron nyugalmas élete, - (már ha ezt bármikor annak lehetett volna nevezni) , ugyanis újdonsült barátnőjének, a gazdag polgári származású Marának hatalmas gondja akad. Mara szerettett elhunyt barátnőjének a gyermekét, Dedét vitte vissza az árva házba, és hiába nézte végig, ahogy besétál a nagy vaskapun, Dede sosem érkezett meg oda. Így Mara, Veron és az útközben hozzájuk csapódott Lipovszky - aki nem más, mint Dede megkerült nagybátyja - útnak indulnak, hogy megleljék a kisfiú nyomát. Füredtől egészen Fiuméig (Rijeka) vezet az útjuk. 

Azt kell mondjam nekem ez a rész jobban tetszett sokkal, mint az első. Lehet, hogy a sok helyszín tette, vagy az, hogy itt szimpatikusabbak voltak a szereplők. Mindenesetre nagyon tetszett, egyedül Remete Pistát hiányoltam belőle, nagyon megkedveltem az előző részben. 

Nem igazán tudnék rosszat mondani erre a könyvre. Ha megfeszülök sem sikerül. Baráth Katalin regény világát valaki vagy szereti, vagy nem, nincs köztes állapot. Az a hangulat amit teremt, olyan fantasztikus, hogy úgy érezzük, igazán vissza repülünk a múltba, és valóban ott ülünk azokban a kávézókban, azon a vonaton... stb...

Remélem még sok részt olvashatunk Veronról, de valahol a belső, kis gonosz énem arra is kíváncsi lenne, vajon Veronból mit hozna elő a háború, bármennyire nem is illik ez a könyv atmoszférájához. Persze ki tudja, mit hoz a jövő. Tízből kilenc.

A könyvet nagyon köszönöm az Agave kiadónak és Lobo -nak!