A szöveg spoilert tartalmazhat!
Nagyon sok kérdést kapok üzenetben, facebookon, és minden olyan helyen, ahol csak meg tudtok találni, éppen ezért azt gondoltam, megírom ezt a hosszú postot.Nagyon sok mindent elmeséltem már abból, amit itt megosztok veletek, de egyben nem szerepelt eddig sehol, gondolom éppen ezért teszitek fel nekem ezeket a kérdéseket újra meg újra. Most igyekszem mindenre egyszerre válaszolni. Néha elfelejtem, hogy van egy világ azokon az olvasókon kívül is, akiket mindig is ismertem, hiszen mindig csevegtünk fórumokon, vagy a kijelölt chat időpontokban az elmúlt öt évben. Mostanában tűnt csak fel, hogy vannak olvasók, akik csak most léptek be a Fever világba, és még azt sem tudják, mit csináltam, mielőtt megírtam volna ezt, vagy hoyg egyáltalán hogy találtam ki a történetet, és azt is megértem, hogy az MBn lévő több millió posztot nem akarják, és tudják visszaolvasni.
Mostanában nagyon sokan kérdeztétek tőlem, mi volt a legnehezebb dolog az írásban. Azt kell mondjam, maga a Fever sorozat. Az az igazság, ez az a sorozat, ami semmi olyan szabályt nem követett, amiket megszoktam az írásban. El kellett hagynom a megszokott kliséket és hinni benne, hogy jó lesz.
Az egész sorozat egy álomban jött el hozzám, amikor ezt elmeséltem egy interjúm során, a riporter megdöbbenten nézett rám, én csodálkozva kérdezte:- Azt a mindenit! Az biztos nagyon hosszú álom volt!
Nem volt az. Az álmomban nem elmesélték nekem a történetet, olyan volt, mintha kibontakozott volna szemem előtt. Egy könyvet olvastam, egyre gyorsabban pörgettem a lapjait, miközben rettegtem attól, hogy olyan titkot tudok meg, ami miatt elvágják a torkomat. Az érzés fantasztikus volt, de egyben vérfagyasztó is. Megszállottan el akartam olvasni. De nagyon nem örültem annak, hogy ennyire fanatikus vagyok. Ez egy igazi se veled se nélküled kapcsolat volt közöttünk a kezdettől fogva.
Amikor felébredtem az álmomból, folyamatosan járt az agyam - vagy rádöbbentem arra, hogy átnyújtottak nekem egy vérrel pecsételt szerződést - igen, kérem, igen. Szeretnék egy ilyen történetet írni.
A kapuk megnyíltak. Az egész történet vadászott rám. Nem darabonként! Az egész egyben fenékbe billentett. Egy pillanatban még nem volt meg semmi belőle, teljes zavar, a következőben pedig már mindent tudtam. Szó szerint mindent; a neveket, karaktereket, csattanókat, fordulókat, még azt is, hogy milyennek kell lennie a könyveknek, és mi lesz a befejezés.
Hónapokig elenálltam. Néha persze megpróbáltam irogatni róla valamit, de mindig úgy éreztem, rosszul írok. Egyszerűen ez nem az én történetem volt. Egyes szám első személyben volt írva, nem harmadikban. Nem volt egy kifejezet hőse és hősnője. Befejezetlen, csattanós vége volt, ami öt köteten át tartott. Ami a legnagyobb baj volt vele, hogy a "tradicionális" romantika elemei mind hiányoztak belőle, és épp ez az amit az olvasóim szerettek a könyveimben. Itt a hősök nem feketék vagy fehérek voltak, hanem szürkék. Ami rosszabb - elgondolkodtam rajta. Olvasnom kellett hogy meneküljek.
Sikeres karriert tudhatok magam mögött a romantikus egy kötetes szerelmi történekből, amiknek boldog, lezárt végük van. Nem arról van szó, hogy nem szólt sok minden amellett, hogy stílust váltsak, inkább arról, hogy éppen minden arra utalt, hogy nem kéne.
Reménykedve abban, hogy a Fever sorozat talál magának más mesélőt, leültem hogy írjak egy új regényt a régi romantikus stílusban. Ez az ami igazán biztonságos volt, a megszokott vonalon belül, és tudtam hogy vezessem a fonalat.
Semmi sem jött.
Három hónapot ültem a számítógép előtt. De semmi.
Kaptam sok jó ötletet, sok inspirációt (nem foglalkozva a belső késztetésemmel, ami igazán gyötört engem). Leírtam az összes okot, miért nem kéne foglalkoznom a Fever sorozattal. Makacsul visszautasítottam minden egyes szót, ami szinte követelte, hogy leírjam. (Akkor persze még nem tudhattam, de sajnos hamarosan kiderült, hogy Lyme kórban szenvedek. Öt éves hosszú szenvedéssel teli út várt rám a pokolba és vissza míg meg nem gyógyultam. Ahogyan Mac, Én is mindig boldog voltam és makk egészséges. Azt hiszem a leckék mindig akkor jönnek, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk.)
Emlékszem arra a napra, amikor leültem az asztalomhoz, kilenvenötödik napja bámultam már egyhuzamban a monitor fehér lapjait, enyhe transzban, amikor valami megszállt, felkaptam a párom egyik fekete kését (a férjemnek körbe kellett festenie, hoyg sose felejzsem el.) és a falba öt szót véstem: Darkfever, Bloodfever, Faefever, Dreamfever, Shadowfever. (A sorozat angol kötetcímei.)
Lehuppantam a fenekemre, és meredten bámultam a falat. Rájöttem, hogy egy ilyen lépés, mennyire megváltoztathatja az életemet.
Emlékszem mindig megtaláltam Frank Herbert: Dűne című könyvét, még tiniként, amikor nehéz időszakon mentem keresztül. Amikor rettegtem szembenézni valamivel. Emlékszem amikor felfedeztem Bene Gesserit mantráját: Nem félhetek. A félelem az elme gyilkosa. A félelem maga a kis halál, ami elvezet a végső megsemmisüléshez. Szembe kell nézni a félelemmel. Meg kell erősödnöm annyira, hogy legyőzzem Őt. És amikor ez megtörténik, a belső szememmel tudni fogom, merre vezet az utam. Amerre a félelem vezet, az maga az üresség. Csak én maradhatok hátra.
Rengetegszer előhívtam ezt a pár mondatot az életem során. Minden egyes szavára szükségem volt, hogy bátorságot meríthessek belőle. Sokszor eltűnődöm, vajon mi lett volna akkor, ha nem ismerem meg soha ezt a pár sort. Nagyon sokat köszönhetek nekik.
Valami szép lassan becsusszant aznap a fejembe, felkeltem és leírtam a fehér üres lapra: Hope strengthens. Fear Kills. (Ez a Tündérkrónikák jelmondata, magyarul azt jelenti: A remény megerősít. A félelem öl.)
Ezen a napon elkezdtem írni a Keserű Ébredést.
Voltak idők, amikor gyűlöltem a sorozatot. Néha félre is dobtam. Néháyn nap úgy éreztem, elátkoztak ezzel az egésszel, de volt, hogy igazi áldásnak vettem. Nem mindig kedveltem a szereplőket, sőt nem is mindig értettem egyet a cselekedeteikkel. A végén azt kell hogy mondjam:
12 megjegyzés:
köszi, hogy lefordítottad. bár én még nem olvastam a könyveket, tervben vannak, főleg, mióta látom a molyon, hogy mennyire rajongasz, és hogy ez még ragadós is.:))
szívesen :):) Az a jó benne tényleg, hogy nem egy romantikus könyv, hanem egy tényleg egymásra épülő, egyre jobban kibontakozó cselekményű, izgalmas regény, ha lehet ilyet mondani akkor az öt könyvet én igazából egy regénynek kezelem. Ha lehetőséged van rá, mindenképp angolul olvasd. Ja és az első rész még nem az igazi :D:D De nagyon érdekelne a véleményed róla, majd figyelek mikor kezded. :):)
megvan az összes angolul, bár magyarul is megvettem. ez az a könyv, ahol nem fordított le bekezdéseket a fordító? mert akkor tényleg jobban járok angolul.
még nem is az lenne a baj vele, hanem nem adja vissza rendesen az egyik főszereplőnek a jellemét a magyar. Magyarul egy öltönyös kicsit bunkó úriember, az angolban egy bunkó állat :D De nekem a bunkó állat szimpibb :D:D
:D remélem, mire idáig jutok, belejövök annyira az angolba, hogy nekem is átjönnek ezek a kis finomságok.:))
szurkolok, szerintem biztos belejössz :):)
Én is olvastam angolul az összes kötetet. Jó kis csavarok lesznek benne.:) Katamanó: az első két kötetben szerintem Barrons tényleg még csak öltönyös bunkó úriember, ahogy írtad, de az igazi jellemét egyértelműen csak később ismerjük meg. Nima: Kimaradt bekezdések? Nem kevered valamivel?
Mindenesetre a sztori egyre jobban alakul.:)
Mindenki máshogy gondolkozik szerintem :) Nekem angolul sokkal jobb a könyv mint Magyarul :)
Persze, nem kell, hogy mindig egy véleményen legyenek az emberek. Szíved joga, melyik tetszik jobban. :)
De a hozzászólások alapján úgy látom, nem az a kérdés merült fel, hogy melyik nyelven tetszik jobban, hanem az a meredek állítás jelent meg, hogy hiányoznak bekezdések és (direkt?) megváltoztatták a főszereplő jellemét. (A „direkt” szó természetesen nincs leírva, de ugye nem hiszi senki, hogy ilyesmi véletlenül megtörténhetne, ráadásul nem venné észre senki, aki a könyv elkészítésében részt vesz, mert ugyebár ez nem egyszereplős munka, és szerintem szándékosan sem fordulhat elő, hogy egy másik nyelvre fordításnál így beleavatkoznának a szerző szándékába.) Tudnál példákat is mondani arra, hogy te miért gondolod így?
Én azt hiszem abszolút amellett vagyok, hogy minél többen vegyék a könyvet. Mindenkinek gőz erővel ajánlom, és igen, úgy érzem egyenlőre az angol lényegesen jobb, mert nekem a magyarban Barrons karaktere nem jön át annyira, mint az angolban, sőt a magyarban sokszor nem is kedveltem. Keresek neked példákat ha ez a szíved vágya, de persze azt is elfogadom, hogy sok magyar nem szívesen olvasná Barrons keményebb káromkodásait amik vannak a könyvben. Én mindenkit arra sarkalok olvassák a sorozatot, mert szuper, aki nem tud angolul olvassa magyarul, de angolul akkor is élvezetesebb nekem, (de szerintem az angol eredeti szinte mindig jobb). Persze vannak kivételek, a Cat and Bones sorozatot sokkal jobban szeretem magyarul.
Szerintem is mindig jobb az eredeti, egyszerűen azért, mert azon a nyelven fogalmazta meg a szerző a gondolatait, és bármilyen fordítás esetén vannak olyan nüanszok, amelyeket nem feltétlenül lehet visszaadni egy másik nyelven.
Barrons szerintem mindig a „fuck” szót használja az eredetiben. Nem tudom, milyen variációk voltak erre a magyarban, de talán nem olyan nagy baj, hogy nem mindenhol a b* és a f* szavakkal fordították…
Korábban ezt írtad: „nem adja vissza rendesen az egyik főszereplőnek a jellemét a magyar. Magyarul egy öltönyös kicsit bunkó úriember, az angolban egy bunkó állat”
Most meg: „a magyarban sokszor nem is kedveltem.” Mert abban nem bunkó állat volt? Hm...:)
Azért nem vagy nekem hiteles, mert az oldalra feltett fordításaidban sajnos rengeteg például a magyar nyelvhelyességi hiba, a 3. kötet prológusának első bekezdéseiben pedig már közel tíz egyértelmű félrefordítás szerepel (ehhez elég megnézni egy mezei szótárt), és aki vizet prédikál, az vizet is igyon… Kérlek, ezt ne vedd bántásnak, de érdemes elgondolkodnod rajta. A szándékod viszont igazán dicséretes, hogy megoszd mindenkivel az élményeidet, és motiválj másokat a sorozat elolvasására.:)
Nem vettem bántásnak a véleményed, bár nem egészen értem a vizet prédikál részt.
Mint olvasó embernek - és úgy egyáltalán- jogom van véleményt formálni egy könyvről, annak fordításáról, borítójáról stb..Például nem vagyok grafikus, de ugye nem baj, ha egyik másik borító nem tetszik?
Sajnálom, ha - szabadidődet nem kímélve- sok hibát találtál a fordításaimban. Úgy gondolom nagy különbség van aközött, hogy én szórakozásból lefordítok valamit és egy hivatalos fordítás között, ami nyomtatásba kerül. Ezzel szintén nem a Fever fordítóját szeretném sértegetni, vagy becsmérelni a munkáját, egyszerűen _nekem_ nem tetszik a magyar fordítás, és Barrons nem jön át.
Megjegyzés küldése