Bolond hangszer: sír, nyerit és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Nagyon régóta szemeztem ezzel a könyvvel. Egészen addig jutottam, míg minden boltból elfogyott, és nekem már nem jutott egy példány sem belőle. Szerencsére egy kedves molytól kaptam egy nagyon jó állapotú példányt, így végre én is elolvashattam a híres neves Fekete Zongorát.
Dávid Veronika Ókanizsán él, egy Isten háta mögötti kis városkában, nem messze a határtól. Nyugodtan csücsül a boltban, ahol dolgozik, épp álmodozása kellős közepén tart, mikor betántorog az ajtón Vili, a város bolondja, majd össze is esik. Az esés okozója egy hátból kiálló bicska. Veron rögtön intézkedik, sőt mi több be is áll a nyomozásba, amik egyenesen Ady Endre: Fekete Zongora című verséhez vezetnek.
Azt kell mondjam, a krimi szál nem kiemelkedő, sőt hozzá teszem egy percig sem érdekelt ki a gyilkos. A végén pedig egyáltalán nem csodálkoztam. Néhány elég átlátszó utalással ugyanis, azt hiszem, szegény igen hamar le lett leplezve. Hozzáteszem annak ellenére, hogy mindenhol fel van tüntetve a könyvön, hogy ez egy krimi, alapvetően még sem az.
Persze, jobban én sem tudnám behatárolni, mert ilyen könyv, mint ez, nem nagyon van több. Csinálhatnék neki egy külön csoportot is, hogy a Baráth Kati féle regények.
Annak ellenére, hogy a krimi száltól nem estem hasra, a könyvtől bizony erősen toccsantam, ugyanis nem igazán számítottam arra, hogy engem valamennyire is meg fog érinteni. Ennek az ellenkezője történt. Egyszerűen csak beszippantott a regény hangulata, úgy éreztem tényleg visszatértem az 1900- as évek elejére, egy nyugodt kis városkába.
A szereplők is annyira emberiek, hogy szinte mindet szerettem. Kicsit népmese belinek éreztem olykor- olykor őket, de ez Ókanizsa különleges hangulatához hozzátartozott. Hihetetlenül élveztem a leírásokat is, szinte minden részletet láthattunk miközben Kati vezetett minket.
Nagyon nagyon jó volt, kilenc pontot rögtön adok is neki, már el is kezdtem a sorozat következő darabját, a Türkizkék Hegedűt. Nagyon ritkán fordul olyan elő velem, hogy egy sorozat köteteit egymás után olvasnám. Most kivételt teszek, ugyanis még nem akarom elengedni Veron világát. Egyszerűen csak jó benne lenni. Néha én is úgy élnék a múltban.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése