Gondolom rajtam kívül már mindenki olvasta, olvassa, olvasni fogja. Ugye kissé zavarba ejtő? Henrynek minden napját kísérti ez a hármasság, ugyanis időutazó. Megtréfálta a természet, egy genetikai hibával született, molekulái nem tudnak huzamosabb ideig megmaradni a jelenben. A fickó selejt, de még milyen!Teljesen megértem a nőket akiket rabul ejtett. Rosszfiúsan sármos, aki zárakat tör fel, lop, csal, verekszik,( a Whisky-s rablós effektus miatt jöhet ez be nekem) és közben ő a Könyvtáros, intelligens, érzékeny,megbízható.Az időutazós könyvek, filmek nekem mindig kissé zagyvák, vagy logikailag megkérdőjelezhetőek, de nem Audrey Niffenegger regénye!
El sem tudom képzelni mennyit dolgozhatott a könyvén, hogy minden klappoljon, ne legyen tele bakikkal, kerek legyen, élvezhető. A nagy titok szerintem abban rejlik, hogy megvan a biztos támpont, Claire jelene, és innentől kezdve semmiféle nehézséget nem jelent követni az eseményeket. Kifejezetten élvezetes volt, hogy hol Henry , hol Claire mesélt, így látható mennyire különbözően élik meg ugyan azt. Amíg nem találkoznak össze Claire jelenében, addig az idősebb Henry tanítja mindig a lányt, ő ismeri a kapcsolatukat, aztán amikor találkoznak a jelenben – ami ugye Henrynek az első alkalom- fordul a kocka, Claire lesz az, aki gyerekkora óta ismeri és várja az ő lelki társát. Elég sok idejébe és türelmébe is kerül a lánynak, hogy a jelenében élő férfit olyanná változtassa, amilyennek korábban megismerte, minden respektem az övé, én lehet nem bírtam volna cérnával.
Ugye alapból egy szerelmes történetről van szó, de mégsem szívesen használom rá ezt az unalomig elcsépelt skatulyát. Egy bizonyos életkor és/vagy elfogyasztott történet után azt hinném, hogy nem lehet újat alkotni ebben az örök témában, szerencsére nagyot tévedtem (vagy mégsem vagyok olyan öreg, vagy olyat sem láttam még aki romantikus könyvet vett a kezébe).
A regény mentes minden cifra nyálas szerelmi klisétől, és mégis szentimentális érzéseket bír kelteni az olvasóban, ami szerintem jó. Ráadásul nem etet azzal a baromsággal, hogy ha szerelem van, akkor minden van, és hurráhappy. Teljesen életszagú, hogy akkor is lehetünk boldogtalanok, ha vagyunk olyan szerencsések és életünk szerelmével élünk. Mert ahogy Claire és Henry példája is mutatja, akkor is meg kell birkózni az olyan nehézségekkel mint függőség, vetélés, alkotói válság, veszteség, stb. ,csak van aki összekaparjon a nap végén, és segítsen túljutni mindezen.
Sokáig gondolkoztam, hogy rossz lehet e Claire-nek lenni, amiért az egész élete várakozással és aggódással telik, vagy jó, mert olyanban lehetett része, amit a legtöbb ember sosem tapasztal meg.
Végül határozottan arra jutottam jó Claire-nek lenni.
Korábban olvastam véleményeket a könyvről, amiben kifejtették, hogy mennyire megöli a könyv hangulatát a vulgáris szavak használata. El nem tudtam képzelni, mi lehetett, ami ennyire pirulásra késztette a jónépet. Nem gondoltam volna, hogy a pina szó ennyire kiverheti a biztosítékot bárkinél is.:) (Nem hinném, hogy az írónőnek kukus-nunus szintű gügyögéseket kellett volna használnia, és kifejezetten életszerűen üdítő volt, hogy lány a fickó farkához nyúlt, és nem megérintette-pulzáló-férfiasságát-szűk-nadrágjában).
Találtam egy nagyon kifejező dalt a könyvhöz, Adele-től a Someone like you-t. Annyira összepasszolnak! Mindkettőnek megvan a kissé lassú, de intenzív tempója, amiben ugyan úgy megbújik a várakozás feszültsége, mint a „találkozás” öröme és szenvedélye. Még valószínűbb, hogy a könyv annyira a hatása alá vont, és előhozta a szentimentális énemet, hogy hülyeségeket írokJ.
Szóval olvassátok el, mert ez jó!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése