Tündérkrónikák 6. 7. részéről és a továbbiakról!

Karen Marie Moning hírei a jövőről:

Azért, mert folyamatosan újra hallom ezt a kérdést, rájöttem, hogy valószínűleg nem elégítettem ki a kíváncsiságotokat. Itt a Facebookon posztolom, és megkérlek, igyekezzetek híresztelni, amiket most mondok.

Jelenleg egy olyan trilógián dolgozom, ami Daniról, Christian MacKeltar-ról, Ryordan-ról és a titokzatos "táncos"- ról szól elsősorban a Dublini Tündérkrónika világában. Minden egyes regény különálló lesz a trilógiában, különálló misztikummal, azonban nagyon sok titok lappang még a háttérben amire fényt kell deríteni.  

Ahol Mac éppen magát elemzi a könyvekben, ott Dani piszkos sikátorokban gyilkolászik. Nagyon sok a részlet, nagyon sok az akció. Rendkívül különböző a két sorozat, teljesen mások a fő elemei. Szinte kirobban belőlem a történet.

Azok kedvéért, akik aggódtak volna, a trilógia nem lesz YA. Ha kategorizálnom kéne, azt mondanám valahol a YA és a felnőtt irodalom között áll. De nem akarok minden poént lelőni. Néha megbotránkoztató lesz, de melyik tini nem az? Nagyon sok megválaszolatlan kérdés maradt a Tündérkrónikák után, amikre választ kaptok az újban.

Fantasztikus hírek: Beleegyeztem abba, hogy írok még két regényt. Amikor a trilógia elkészül, visszatérek az eredeti Tündérkrónikák történet szálra, és újra Mac-ről, Barronsról, V'lane-ről, Cruceról, az Unseelie királyról annak szeretőjéről és a teremtés daláról fogok írni.

Mindent összevetve, még öt kötet várható a Tündérkrónikák világában!

Azért, mert ismerlek titeket srácok! Tudom párotokat ez idegessé tesz vagy éppen izgatottá. De bízzatok bennem. Nem kötök kompromisszumokat se a karakterekkel, se a történettel. Olyan lesz amilyennek lennie kell, igaz önmagához, ami néha a rögös úton át vezet. Sötét idő következik. De ne feledjétek én szeretem a karaktereket, a világot, és titeket olvasóim.

Végezetül, kérlek ne rémisztgessétek  Dreamworks-t az NC 17- el. Nem írok Nc- 17-et. NC-17 képzelgésetek van. Azt hiszem srácok, néha nektek kéne nekem történeteket mesélnetek! 

(NC- 17 az 17 éven aluliaknak nem ajánlott filmeket jelent Amerikában. Még nem hivatalos ugyan, de úgy néz ki, bizony a Dreamworks megveszi a Fever jogokat!)

Vámpírakadémia novella - Adrian elveszett története

A történet Richelle Mead novellája, én csak lefordítottam. Kérlek a novellát ne használd máshol! Nagyon köszönöm a lektorálást a Vámpírakadémia fan clubnak, legfőképpen Lupinak, és köszönöm a megtiszteltetést, hogy engem kértetek fel a feladatra! 

Szerkesztő üzenete:
Amikor Richelle Mead leült, hogy elkezdje a Bloodlines-t, minden fejezetet más szereplő szemszögéből írt meg. Ez Adrian elveszett története...

Első fejezet

Adrian Ivashkovnak nem volt jó a huszonegyedik születésnapja. Elérni azt a kort, hogy legálisan is ihasson, nem volt épp nagy ügy, főleg, hogy már tizenhárom éves korától elcsent egy kis likőrt a szülei szekrényéből. A sármjával és a státuszával bármelyik bárban kiszolgálták, legyen az vámpír vagy emberi. Ezt bizonyítandó, ma reggel is borzalmas másnapossággal küzdött. Sőt tegnap is. És tegnapelőtt is. Adrian meg volt győződve arról, hogy csak egy kellemes diétán van, és emiatt nehéz volt megmondani, hol kezdődik a másnapossága és hol végződik. A kellemes diéta természetesen a vér volt. Szüksége volt rá, azért is, hogy életben maradjon, de csökkentette a másnaposság érzetét is. Legalábbis részben.

    Kilépett a szülei városi házából, ahogy múlt éjjel is, a lenyugvó nap bántotta a szemét, úgy tűnt, csak még jobban ingerli a fejfájást a koponyája sarkában. Mennyi is lehet az idő? Hét? Nyolc? Bármennyi is, sokáig aludt, bár ezt nem tartotta problémának. A fény hamarosan elmegy, és csak kevesebb ember lesz az etetőknél. Adrian már régóta nem törődött azzal, mit gondolnak róla mások, de ez nem jelentette azt, hogy találkozni akar a sok szánakozó pillantással, ami mostanában nem volt épp ritkának mondható.

    A későn kelés azt is jelentette, hogy nem kell találkoznia a szüleivel, mielőtt elindulnak. Amúgy sem nagyon akart volna velük beszélgetni – különösen az apjával nem – és az anyjával sem azon a napon, amikor beidézték hamis eskütétel és lopás vádjával. Nem mintha Adrian halálra aggódta volna magát. Lady Ivashkov sosem fog börtönbe kerülni. Rendben lesz, talán kell egy kis közösségi munkát végeznie. A státusza megóvja ettől – sőt még többtől is -, bár mostanság, amennyi gyilkosság és törvényszegés történik, az ő problémái voltak a legkevesebbek.

    Ahogy átszelte a gyönyörűen gondozott mora kerteket, beleértve a királyi udvart, Adrian nem tudott másra gondolni, vajon az anyja, tudja- e, hogy ma van a születésnapja. Általában igen, tudta (nagyon gondosan leírt minden fontos dátumot egy noteszbe) és nagylelkűen megjegyezte, hogy vegyen valami szépet magának. Aztán mindig emlékeztette az apját is erre, aki mindig ellátta egy csomó ígéretes javaslattal arról, hogy Adriannak mit kéne kezdenie az életével. Most belegondolva, Tatjana sosem ítélkezett fölötte. Minden évben emlékezett a születésnapjára, sosem nyaggatta, ellenben mindig adott neki egy általa választott ajándékot. A Morák királynőjeként, sosem vásárolt személyesen, de mindig nagyon részletes utasítást adott a szolgáinak arról, milyen ajándékot is vegyenek neki. Meglepetései mindig extravagánsak és szépek voltak, de csak kicsit praktikusak. „Olyan, mint Te”- mondta egyszer. Múlt évben rubin berakásos mandzsettagombokat kapott. Ahogy eszébe jutott az a nap, azon kezdett töprengeni merre is lehetnek vajon. Sosem gondolta, hogy hordaná őket és nem vigyázott rájuk eléggé. De azt sem gondolta volna soha, hogy Tatjana meghal. Végül eldöntötte, hogy majd később megkeresi őket. Azután, hogy vért kapott az etetőktől. És egy 1 pohár ital után. Természetesen nem kezdheti el a születésnapját ital nélkül, különben is innia kellett a saját maga egészségére, tartozott annyival az egyetlen élő személynek, aki még mindig tudta, hogy a mai nap egy különleges nap.

- Boldog Születésnapot!

    Adrian megmerevedett. A szavak túl csöndesek és kedvesek voltak, mintha csak kísérleteztek volna velük, de a vámpír fülek könnyen érzékelték őket. Lassan megfordult, és Jill Mastranot találta szégyenlősen maga előtt. Elég magas volt a korához képest, - tizenöt volt, ha jól emlékezett – hosszú vékony combokkal és olyan nőies bájjal, ami érettebbnek tüntette fel a koránál. A haja dús volt, hosszú, és barna tincsekbe göndörödött, a szemei – amik idegesen tekintettek fel rá -, mint a tisztára csiszolt jáde.

- Kicsi Jill. – mondta, magára erőltetve egy mosolyt, ami a második személyisége is lehetett volna, teljesen mindegy, mennyire zavarta valami, vagy mennyire hasogatott a feje. Beoldalazott a közelben lévő almafa alá, ami megvédte a nyugati ég sugaraitól. – Ki a franchoz beszélsz?

- Hozzád. – mondta. Egy kis mosoly jelent meg a lány arcán és az idegessége is gyengülni látszott. – Ne titkold. Tudom, milyen nap van ma.

- Mitől vagy olyan biztos benne? Talán idősebbnek nézek ki? Ez nagyon kegyetlen dolog, kegyetlen ilyet mondani! Következőre talán már azt is el fogod mesélni nekem, hogy őszülök? Összetöröd a szívemet, Mastrano! Teljesen összetöröd. Adrian menni akart. Az etetők hívták, a teste teljesen kiéhezett a forró, sós emberi vérre. Majd egy kis whiskyre. Pontosan arra volt utána szüksége. De Jill azon kevesek közé tartozott – pontosabban nagyon kevesek közé -, akikre mostanában nem volt mérges, és teljesen meglepődött azon, hogy tudta a lány, ma van a születésnapja, amikor soha senki nem tudta rajta kívül. Benyúlt a zsebébe és előhúzott egy cigarettát, majd az öngyújtót, és reménykedett abban, hogy az egyik szenvedély enyhíti a másikat.

    A szívemet szóra Jill sápadt arca teljesen elvörösödött. Nem kellett volna ezt mondania, jött rá hirtelen. Teljesen megfeledkezett róla. Tudta persze, hogy Jill egy ideje szerelmes belé, és őszintén remélte, hogy kinövi, hiszen ebből sosem lehet semmi. Van pár határ, amit Adrian sosem lépne túl. A tizenöt éves lányok is ezek közé tartoztak. Nem kéne bátorítania. Még a régi becenevét is próbálta nem használni. De sajnos a flörtölés egy olyan hobbija volt, amit néha észre sem vett.

- Te mondtad nekem. – magyarázta. - Nekem és még pár embernek közülünk. Elég régen. A Szent Vlagyimirban. Együtt lógtunk, nálam volt a horoszkópos könyvem, és mindenkinek megnéztem a horoszkópját. Te oroszlán vagy. Társaságkedvelő, magamutogató, önelégült, arrog...-

   Jill hirtelen beharapta a szája szélét, Adrian pedig nevetett. – Kimondhatod. Arrogáns. Arrogáns

seggfej.

- Nem! Én nem hiszem ezt rólad! – mondta hajthatatlanul. – Egyáltalán nem! Úgy értem ez csak egy

halom csillag. A szavai fura érzést keltettek benne, jót is, rosszat is. Jó volt így látni, olyannak amilyen volt, egy ártatlan, félénk lánynak. Nem nagyon látott ilyet mostanában. Ráadásul pontosan tudta kik lehettek

azok a „páran” és belőlük csak ő emlékezett erre a napra. Hízelgő és szomorú.

- Hát - Mélyet szívott a cigarettából. – Neked és a csillagoknak is igaza van. Ma van a születésnapom.

A lány felragyogott. – Lesz partid?

    Minden igyekezetét beleadta, hogy ne változzon meg az arckifejezése. – Nem. Mi olyan különleges

abban? Számomra minden nap egy nagy buli. Nincs szükségem arra, hogy embereket rángassak ide. -

Azt sem akarta volna megemlíteni, hogy valószínűleg a barátai túl elfoglaltak ahhoz, hogy tartsanak egyet. Tatjana néni – gondolta. Tatjana áthívna engem vacsorázni. De közben rájött, hogyha tényleg bulizni akarna, biztos találna jó pár „barátot” – főleg lányokat – akik majd kiugranának a bőrükből, ha csatlakozhatnának hozzá. Talán mégsem olyan rossz ötlet ez – de ez nem illene Jill érzékeny lelkéhez.

- Amúgy- tette hozzá. – Biztos nem érnél rá. Biztos van egy szuper randid ma.

Valami átfutott a lány arcán, zavart lett, majd az izgatottból átváltott borússá. Jill idegessége visszatért. Adrian felvonta a szemöldökét. Erre nem számított.

- Tényleg randid van!

   Jill lassan megrázta a fejét. – Nem. Nem. Nem ilyesmiről van szó! Vacsorázni megyek Li- Lissával és a családommal. – Nagyon nehezen tudta kimondani a nevét. – Megbeszéljük...ööö...a jövőmet. Egy pillanatra Adrian eljátszott a gondolattal, hogy van valaki, akinek az élete még komplikáltabb, mint az övé. Jill arca bátornak tűnt, ám a szemei elárulták őt. Egy hónappal ezelőtt, Jill nyaralni volt a családjával Michiganben, alig várva, hogy végre a Szent Vlagyimir gimnáziumi tagozatába járhasson. Ám akkor megtudott egy rég eltemetett titkot. Egy olyat, aminek az eltitkolásáért az anyját megbüntették. Jill apja főnemes volt, egy eltűnőben lévő vérvonalból. Évekkel ezelőtt halt meg, egy olyan család tagjaként, amiből már csak egy személy él. Jill féltestvére, Lissa Dragomir. Lissa Dragomir, más néven Vaszilisza királynő. A jelenlegi Mora uralkodó. Minden kíváncsiság nélkül, Adrian megidézett egy kis varázslatot magából, hogy láthassa Jill auráját, egy olyan mezőt, ami minden élőlényt körbevesz. A varázslat könnyen jött, kicsit lassabban ugyan a tegnapi italozástól, de gyorsan fel is vidította, ahogy mindig. Minden morának volt tehetsége a föld valamelyik erejének a használatához, a négy alap, és egyben leggyakoribb a tűz, víz, föld és a levegő. Csak pár olyan „szerencsés” van, mint Adrian, aki az ötödiket tudja uralni, a lelket, amelyik erősebb, mint bármelyik másik elem. A használói általában ebbe beleőrülnek.

     Nem sikerült teljesen jól kivennie Jill auráját. Nem volt teljesen uralma alatt a lélek. Látott felvillanni különböző színeket, de tompák és halványak voltak. Gyanította. Idegesség. Nem mintha ne tudná leolvasni az arcáról. Sonya Karp, egy másik lélekhasználó valószínűleg sokkal többet megértett volna belőle. Megpróbálta tanítani, de nagyon kis türelme volt a tanuláshoz mostanság – vagy akár rá. A lány vidám természete, és élet szeretete nem igazán passzolt az ő sötét hangulatához. Befejezte a varázslatot és Jill aurája eltűnt a szemei elől.

- Talán te is eljöhetnél! – mondta a lány hirtelen. Ismét visszatért a buzgóság az arcára, bár most már

óvatossággal párosult. Jill aggódott, nehogy túllépje a határait. – Így végül is megünnepelhetnéd a

szülinapod.

Adrian úgy megdöbbent, hogy elejtette a cigarettáját, ami leesett a földre, és a cipője hátuljáig gurult. – Ez nem úgy hangzik, mint egy ünnepség. Inkább, mint egy családi találkozó.

- De mások is lesznek ott!- magyarázta Jill. – És Lissa nem bánná!

   Nem, Lissa valószínűleg tényleg nem, de Jill többi szava megkongatta a fejében a vészharangot. – Ki

más még?

- Ahogy mondtam Lissa, a szüleim, Christian, Ro.... Ahogy már egyszer, Jill most is befejezte a mondandóját a veszélyes szó előtt, de már túl késő volt.
Adrian hallotta a nevét, nem csak a fejével, de a lelkével is, ahova lándzsaként beékelődött. Rose. Képek villantak fel egy sötét szempárról, és egy ehhez tartozó ugyanolyan sötét hajról a fejében. Egy test, ami mindig izgalomtól feszült, mindenhogy gyönyörű és hihetetlenül veszélyes. Adrian rágyújtott egy másik cigarettára, lenézett Jillre, aki nem látta, hogy nehezen veszi a levegőt, és hogy hirtelen újra fellángolt a haragja.
    Rose.

    Hiszen ő mindenhol ott volt, ahol Lissa. És ahol Rose ott volt, ott volt Ő is. Rose és Dimitri szinte sosem váltak külön az udvarban. Adrian mindig kitért az útjukból, (és) igyekezett nem venni tudomást róluk Lissa koronázása óta, és mindössze kétszer futott össze velük. Egyszer, amikor a testőri feladatukat teljesítették, és Lissát kísérték egy tanácsgyűlésre. Rose és Dimitri olyanok voltak, mintha egyek lennének, mintha egy tökéletes oroszlán vagy farkas párt látna. Halálosak, minden körülöttük lévő rezdülésre figyeltek, egy részlet sem kerülhette el a figyelmüket.

    Másodszor, amikor látta őket már nem voltak szolgálatban. Észre sem vették őt. Túlságosan el voltak egymással foglalva, miközben kint üldögéltek fényes nappal. Rose Dimitrire hajtotta a fejét, és olyan elégedettnek tűnt, ahogy Adrian még sosem látta – főleg nem akkor, amikor randiztak. Mondott valami olyasmit, amitől Dmitiri nevetni kezdett és mosolyt csalt az arcára. Olyan mosolyt, amiről Adrian azt hitte, nem is létezik. Adrian még mindig nem tudta eldönteni, melyik eset zavarta jobban.

      A hivatalos, vagy a hétköznapi.

Azt akarta mondani Jill-nek, hogy ezer olyan dolgot tudna felsorolni, mit csinálna inkább, minthogy Rose-zal és Dmitrivel üljön egy asztalnál. Inkább a kóma vagy valaki szemének a kivájása vezette a

listát. Sosem töltené a születésnapját egy ilyen vacsorával. Sőt semmilyen napot. Női társaságot

találni magának jobb elfoglaltságnak tűnt. De először persze a vér. Aztán az ital. Te jó ég, mennyire

akarta azt az italt.

A szavak már formálódtak a szájában, egy udvarias visszautasítás Jill vacsorameghívására. Látta az arcán, hogy pontosan erre vár. De egy furcsa pillanatban, rájött valamire, amire Jill még nem. Azt mondta, hogy megbeszéljük a jövőmet. Nem. Tudta, hogy nem ez fog történni, el fogják mondani neki a jövőjét. Nem sok mindent tudott elképzelni, mi történhetne Jill-el, aki még egy hónapja se volt hercegnő, és csak a létezése tartotta Lissát a trónon.

    Valaki eldöntötte. Egy csoport eldöntötte. – világosodott meg. Vagy csak egy részük. Adrian nem volt nagyon biztos abban, hogy működnek ezek a dolgok, de szinte látta maga előtt, hogy mi fog történni az este. Lissa elmeséli a híreket, uralkodói módon, amíg Jill, az anyja, és a mostohaapja – akit mindenképp meg kellett, hogy győzzenek, különben nem lenne találkozó – csöndben mindenbe belegyeznek. És Rose... Rose ott lenne, hogy megőrizze mindenki nyugalmát, amennyire csak tudja, mosolyogna és megviccelne mindenkit, és elmondaná Jillnek, hogy bármit is terveznek az nagyszerű lesz.

    Jill sosem vitatkozna velük. Adrian sem lenne képes rá, de olyan okokból, amiket még ő sem nagyon

értett, úgy döntött, nem engedi Jill-t oda egyedül. Lehet, hogy még mindig részeg. – Mikor lesz?
   Jill hihetetlenül boldog lett, ahogy meghallotta a szavait. Reszketve mondta meg a vacsora idejét és helyét, majd Adrian megígérte, hogy ott lesz. Jill ekkor elment, az arca sugárzott az örömtől, és azon tűnődött, vajon mi ütött Adrianbe.

    Adrian felhorkant, majd megfordult és eldöntötte, hogy nem érdekes. Mit számít még egy bolond döntés az életében? Elmegy a vacsorára. Segíteni fog Jillnek azzal, hogy még szerencsétlenebb lesz, mint Ő.

De először a vér. Majd az ital. Aztán talán még egy.

Oliver Bowden: Assassin's Creed - Reneszánsz

A könyv borítóját meglátni és megszeretni fél másodperc volt. És nem csak a külcsín, de a belbecs is bekecsegtető volt, a fülszöveg szövevényes, összeesküvős, megbosszulós, orgyilkolászós sztorit ífért. Pont nekem való csemege!- gondoltam naivan. A történet maga egy az egyben a nagysikerű videojáték fonalát követi, habár nem tapasztalatból tudom, a szokásos háttérinfó gyűjtés során derült erre fény.

Az 1400-as évek végén járunk Firenzében, Itáliában. Az író nem cécózik, a könyv harmadik (!) oldalán máris egy csetepatéban találjuk magunkat, ahol Ezio Auditore és bandája helyben hagyja a rivális Pazzi família néhány tagját. Gyorsan kiderül, hogy nem csak a „szokásos” Capulet-Montague kisstílű családi viszálykodásról van szó, hanem sokkal nagyobb összeesküvés folyik a háttérben. Két ősi ellenség, a Keresztes Lovagok és az Orgyilkosok rendje áll szemben egymással, ennek az elhúzódó ármánykodásokkal teli harc közepén találja magát Ezio, akinek sok tanulnivalója akad, ha életben akar maradni és az ügy szolgálatában kíván állni.

Itt szokott következni az a rész, ahol írok a világról, a karakterekről, a cselekményvezetésről stb. Most egy kicsit zavarban vagyok, mert ezek az „apróságok” szinte 100%-ban hiányoznak. Egyszerűen nincs jellemábrázolás, nuku, nada, semmi! E/3-omban íródott a regény, végig Ezio-t követjük nyomon ,(eltekintve 1-2 kivételtől, ami inkább hiba a „mátrixban” ) de esküszöm, egyetlen egy gondolat csíráját sem közvetíti felénk az író. olyan, mint egy bábu, aki ide megy, oda felmászik, leszúrja az őröket, fekszik-alszik-nem mozdul stb. Csak az van leírva a könyvben ha valaki csinál valamit fizikailag, amitől teljesen úgy éreztem, mintha egy 12 éves srác elnyújtott fogalmazást írt volna a kedvenc videojátékáról. Egyébként kismillió szereplő van a könyvben, a kötet végén az útmutatóban majdnem kilencvenet számoltam meg, többnyire érdektelen Carlok, Fernandok, Antoniok, de nem is fontos megjegyezni őket, mert 99%-uknak lepkefingnyi jelentősége sincs a regény szempontjából, és úgysem élne tovább 5 oldalnál. Ezt leginkább egy sakktáblaként lehet a legjobban elképzelni: az orgyilkosunk van az egyik végén, a másikon az áhított cél, közben pedig sok-sok bábu, amit le kell dönteni, és amiket le is dönt unalmas egymásutánban. Amíg egy játékban az ilyen fajta questelés izgalmas, addig egy regényben iszonyú kevés a boldogsághoz. További problémám volt, hogy Mr Bowden híján van minden dramaturgiai érzéknek, a legnagyobb tragédiákat, örömöket, árulásokat olyan átéléssel adja vissza, mint egy korhadt fadarab. Persze legalább nem vádolhatjuk meg hatásvadászsággal. További „kedvenceim” a hiteltelen, erőltetett párbeszédek voltak,és amikor az átvágott torkú beszél, és a fejbelőtt fickó magyaráz mielőtt meghal. Amit a könyv adott nekem – a 8 napi akaraterő tuningoláson túl- az a kezdő olasz nyelvlecke, a kötet végig van lábjegyzetelve, tele szerintem szükségtelen és szövegidegen olasz szavakkal, ráadásul a fordításban magyarul toldalékoltak (jujj!).

Mindezek után igazán kíváncsivá tett Oliver Bowen, de hiába néztem utána, a fickó egy fantom mindössze annyit lehet megtudni róla, hogy ez az álneve, kiemelkedően fantasztikus regényíró ha-ha), reneszánsz történész és jelenleg Párizsban él.

Érdeklődve várom, hogy lesz- e magyar folytatása a könyvnek,  (bár én tuti passzolom) plussz elolvashatná rajtam kívül végre valaki, jó lenne megtudni, hogy létezik- e ember a Földön 12 éves kor felett aki tudja értékelni ezt az irományt. 

A könyvet nagylelkűen a FUMAX kiadó bocsájtotta rendelkezésemre. Köszönöm nekik! Azért érdekes volt :)